01 Jon, 02 03 a Webmonkey writer, adores cats. 04 05 06 07 Share your cat stories with him and you'll make his day! 08 09 He especially loves cat images -- so feel free to mail 10 11 him attachments.

Szemelvények M. Szlávik Tünde közeljövőben megjelenő könyvéből

Nehezen adtam be a derekam. Ért egypár csalódás − kit nem, ennyi idős korára? De a gyerekek már másról sem beszéltek. A kicsi csak nézett rám azokkal az öklömnyi égkék szemeivel − hámlik az orra, be kéne kenni valamivel −, és olyasmiket mondott, hogy nélküle sosem leszünk igazi család… Nem, nem, nem! Öreg vagyok, merev, megcsontosodott szokásokkal, beidegződésekkel, nekem nem hiányzik ide még valaki, akiről gondoskodnom kell, nem hiányzik az idegen szag, lélegzet, mozgás, a sunyi kis gombóc reggelente ébredéskor, hogy itt van-e még, vagy már lelépett. Misa szerint egyszerűen be kell zárni az ajtót, nem szabad kiengedni… Gyermekkorban minden olyan egyszerű. Még nem tudják, hogy aki menni akar, az képes az ajtórésen kiszuszakolódni vagy kivetni magát az ablakon. Nem tudják, mit éreztem pár éve, amint zuhogó esőben, kiskosztümben ástam a sírt az akácfák alatt, rettegve, hogy felébred valamelyikük, mire végzek… Inkább hallgattam hónapokig a szemrehányásokat, hogy miattam ment el, mert az igazság ennél sokkal szörnyűbb volt.

Aztán valahogy mégis összejött. A srácaim boldogan körbevezették a lakásban, mindent megmutattak neki, majd visszaültek a gép elé. Biztos voltam benne, hogy így lesz. Mi meg csak néztük egymást. Mindketten zavarban voltunk. De ő találta fel magát hamarabb. Bár nyomasztott, ahogy feltelepedett a kicsi ágyára, az meg kiverte a biztosítékot, amikor este a gyerekek beszélgetéséből azt vettem ki, hogy ilyen szőrös golyókat még nem is láttak… De ezt már nem lehet visszacsinálni. Megint igazi család lettünk, mert macska nélkül nem élet az élet…

Két hete vagyunk újra cicagazdik. Bocigazdik. Ez lett a neve, mert olyan fekete-fehér, mint egy holstein-fríz tehén. Az érkezésére immár tudományos alapon is felkészültünk. Misa hetekig az interneten lógott, nézte a cilónak való kosarakat, házakat, almokat, tápot, játékokat. Aztán elmeséltem nekik, hogy amikor picik voltak, izgalmasabb volt beülni a porszívós dobozba, meg fakanállal verni le a festéket a radiátorról, mint a gyári, méregdrága játékokkal játszani. És a macskák szívesebben alszanak a gazdájuk véletlenül leejtett szennyes pólóján vagy éppen a papucsában, mint egy ötvenezer forintos műanyag szagú, rikító, giccses-csicsás palotában. A macskaalom árától frászt kaptam. Több tonna föld van az udvaron, ha ott lakna kint, akkor is abba végezné a dolgát, úgyhogy nem kell bonyolítani az életet. Elég bonyolult attól, hogy Boci bent fog lakni.
Kint ugyanis nincs biztonságban. Bizonyíték erre a megannyi cicamártír, aki azóta odafent nyalogatja a tejszínhabfelhőket.  
Csak súgni merem: nálunk, az udvaron egy macskamaffia működik… (Remélem, olvasni még nem tudnak!) Boci csak az első falat virslimorzsát nyalogatta le az ujjam hegyéről, amikor Garfieldsárga, Kövércirmos és Feketedög már kint parádézott az udvaron, felmeresztett farokkal.
Nem tudom, hányadik szomszédban laknak, nem tudom, micsoda orruk lehet, de tömeggyilkosság és leánykereskedelem szárad a bundájukon. A buta kis csajoknak beadhattak valami kábító dumát, mert azok szó nélkül eltűntek. Nem mind nyom nélkül − némelyiket viszontláttuk napok múlva a kocsiúton, viharvert állapotban, olykor két-három méteresek is voltak már az aszfalton… A kisfickók viszont… Jaj! Az egyik egyetlen éjszakát ért meg nálunk, betörtek hozzá az udvari kennelbe, és megölték. Azt kellett nekem eltüntetnem az ásóval a gyerekek ébredéséig. A kis barackvirágszínűt már együtt temettük el, úgy fordítottam a kartondobozban, hogy ne lássák a törött nyakcsigolyáját. Őt én is nagyon megsirattam, sosem láttam nála szebb cicát. Kormi eltűnése után pedig elhatároztam: nem kell több macska! De anya tervez, gyerek meg kunyizik… Így került Boci a házba.

Az udvaron pedig sunyi tekintettel kommandózik a tuják alatt Feketedög és bandája…

Szőlőt vacsoráztam, a lugasról lecsípve, azon mosatlanul. Hiba, tudom. Bort iszom és vizet prédikálok…  De én szeretem az ujjaimmal lesimogatni a hamvasságot a feszes szőlőszemekről. Kettőt-hármat bedobok a számba, aztán a hüvelykemmel végigtörlöm a mutogatót meg a mutatót. Ha megmosom a fürtöt, akkor minden szem után nedvesek lesznek az ujjaim, s úgy nem lehet a könyvet lapozni. Ki hogy lazít… Szőlő, lágy kenyér, könyv, doromboló cica az ölben − kicsit szimatol, fintorog, aztán fejlesunyva dagaszt, néha karmol is, és szopizza rajtam a ruhát. Könyv félretol, macska lerak, kézmosás, aztán minden elölről. Oda az illúzió. Cili sosem volt ilyen tolakodó. Ő volt az első jószágunk, még gyerekkoromban. Kendermagos cica volt, vagyis egyszerű cirmos parasztmacska. Törleszkedett, bújt, felült a vállamra, beleszuszogott a nyakamba. Emlékszem, már érett a köszméte, amikor nyoma veszett. Délután még ott tekergőzött a lábam körül, ahogy a kis piros háromlábú széken ültem a bokrok között, két hatalmas karéj zsíros kenyérrel és valamelyik pöttyös vagy csíkos lányregénnyel. Én magam szeltem a kenyeret a kétkilós vekniből, jó kétujjnyira sikeredett, persze nem az én vékonyka ropijaimmal, hanem édesapám férfikezével mérve.

Ó, az a kenyér! A nyál még most is összefut a számban, ha eszembe jut. Középen, a két barázda szélénél kemény volt, ha erősebben megnyomtuk, kicsit arrébb centis darabokban pattantak le a kenyérhéjdarabkák. Megnyálazott mutatóujjal szedegettük fel ezeket a pikkelyeket az abroszról, mind egy szálig. Nem spórolásból, hanem mert annyira finom volt. Leheletnyi vékonyan kentem meg zsírral – Anya szerint csak a konyhaajtóból mutattam meg a kenyérnek a zsíros kést –, kis só a tetejébe, és uzsgyi.

***
Valami csoda folytán galambtojásnyi köszmétéket termettek a bokraink, nem lehetett betelni az ízükkel, akkorák voltak, hogy ketté kellett őket harapni, hogy a kenyérrel együtt beférjenek. És mivel ilyen nagyra nőttek, ritkábban kellett benyúlni a tüskés ágak közé, kevesebbszer kellett megszakítani az olvasást. Egyszerűen nem láttam szükségét, hogy megmossam, soha nem permeteztük semmivel, ha kicsit porosnak éreztem, beletöröltem a szoknyámba. Sőt, úgy gondoltam, a megmosás elveszi az ízét, pontosabban víz íze lesz. De így...   A zöld héj savanykája összekeveredett a fekete magvak édességével és a sós-zsíros kenyér ízzel… Hmmm…Sütött a nap, nem perzselt, csak kellemesen elbágyasztott, Cilit elcsalta egy arra tévedt méhecske − aztán hetekig nem került elő. Kerestük, megsirattuk, lemondtunk róla. Ősszel, répaásás előtt egy hajnalban harmadmagával megjelent az ágyások között. A kis cilók alig tudtak átvergődni a zöld dzsungelen.

***

Majd méteresre megnőtt a répa zöldje, azt hittük, valami csodamagot vettünk a nagyboltban. Olyan termés volt, mint az álom. Nem is tudtuk mihez hasonlítani, akkor még nem ismertük a jégcsapretket. Piros volt, mint a gyerekrajzokon, és édes; nyersen is ettük hetekig. 

Különös év volt 1986, annyi minden történt. Csernobil. Érettségi. Szakítás az első szerelmemmel. Eltűnt, majd megkerült Cilike. Jó termésünk volt azon a nyáron… 

Mondhatni, atomi jó…

*  *  *

Kivel? Kiderül a soron következő kisprózából. Címe: Testem folytatása lettél.  Kérjen értesítést a szerzőtől megjelenés időpontjáról az email címen. Kattintson ide.

Facebookra kiemelendő ajánlás:  Ez a megszagolni-és-rabul-esni illat, amitől az ember abbahagyja az ócska papírok válogatását, s inkább visszabújik az ágyba

 Szemelvények M. Szlávik Tünde közeljövőben megjelenő könyvéből

Nem tudom, más is így van-e ezzel, de nekem a régi emlékek gyakran illatokkal párosulva tódulnak az agyamba. Mostanában rosszul alszom, jobb híján a fiókból óvatlanul kirántott papírköteget válogatom. A Bruce Lee kártyanaptárról bevillan az edzések utáni csípős verítékszag, a soha meg nem sütött aprósütemény receptjéről nagymamám vaníliaillatú lakktáskája, amiben vasárnap délutánonként a kóstolót hozta, az újságból kivágott gyászjelentésről meg édesapám illata.

Nem beszéltünk róla, de Anya sejtette, miért megyek ki időnként a műhelybe. A satut tekergetve, a vasakat, a keze nyomát őrző tárgyakat simogatva még hónapokkal a halála után is magam mellett éreztem őt. Hogyan is lehetett volna arról beszélni, hogy időnként befúrtam a fejemet a fogasra felakasztott munkásruhába? A koszos bőrköténybe temettem az orromat, hogy érezzem a hegesztés szúrós fémszagát, s a köszörülés szikrái által hagyott mákszemnyi lyukakban kerestem az apámat.  Így próbáltam feledni a vérszagot... 

***

A baleset után a mentősök a kezembe nyomták a holmiját, csak Anya mehetett vele. Félig eszméletlen állapotban értem haza, a helyére akasztottam a kabátot, vacogtam a sokktól, feltekertem a termosztátot. A melegben éreztem meg… Émelyítő volt. Addig észre sem vettem, hogy a kezem is véres. A csíkokra vágott nadrággal együtt begyömöszöltem a kabátot a mosógépbe, kitisztítottam a bakancsot, hogy ne Anyának kelljen, ha hazaér a kórházból. Csak később gondolkodtam el rajta, hogy talán nem lett volna szabad. Akkor csak ültem, hallgattam az Apa által Dünnyögőnek keresztelt mosógépet meg a közönyös óra rideg kattogását, egyik kezemmel az orromhoz szorítottam Apa megmaradt fél pár kesztyűjét, a másikkal nyugtatni próbáltam szívem alatt vergődő parányi kisbabámat.

***

Egy olajfoltos noteszlap… A kisfiam első talplenyomata – ma már csak egy kihajtott napilapra férne rá… Utánozhatatlan babaillat, az alvástól megnyirkosult hajtincsek finom csiklandozása, hintőpor és tejszagú boldogság.

Egy régi jelvény, parányi fenyőfákkal és ötágú csillaggal. A hátoldalán a tű alá beszorult egykopekes. Vodka! Első komoly alkoholélményem, huszonegy évesen, innen hatezer kilométerre, ami sokat elárul a szülői szigorról. Az azerbajdzsán fiú, aki a sziktivkari vendéglőben itallal akarta megtörni az ellenállásomat. Egy feles is elég volt. Feloldódott bennem valami ősi gátlás. A taxisofőr cinkosan vigyorogva kívánt jó éjszakát, s én életemben először felszabadultan – elkezdtem oroszul beszélni. A diákszálló előtti téren idegenvezetést tartottam, bemutattam Moszkva és Leningrád nevezetességeit, különös tekintettel a szökőkutak szépségeire, majd a liftben elénekeltem a Nyírfácskát. A dúli-dúl-balalajkánál még reménykedett, de a répamesénél feladta. Pedig annak a vége a legjobb, a totális katarzis. A tancevala repka szmakom-at már csak a magam szórakoztatására adtam elő.

***

Erről persze eszembe jutott a másnapi ebéd a tejüzem étkezdéjében. A sok kimondhatatlan nevű és lenyelhetetlen étel után a földöntúlian finom kalácsillat. Mentünk az orrunk után. A munkások szokás szerint lapockán veregettek minket, kedvesen sorolták: egy, kettő, három, szem, haj, máj, a komik és a magyarok testvérek. S a drága rokonok végre valami ehetőt sütöttek! A kövér szakács néni beleegyezően bólogatott: persze, lehet, hármat is ad a finom pirogból, végre esznek valamit ezek a magyar gyerekek, ha már ilyen messziről ide jöttek dolgozni. A legnagyobbat vettem ki a ropogós, fényes, barna tészták közül. Óriásit haraptam, vártam a nyelvemre omló édességet. De lekvár helyett alig dinsztelt, szinte nyers hagyma és zöld hagymaszár bújt elő a fogaim közül. És le kellett nyelni, jó képet kellett vágni hozzá, hiszen mindenki minket nézett nagy boldogan. Rágtuk, nyeltük, befelé könnyezve átkoztuk azt, aki kitalálta ezt a cserediák dolgot. Szép kis rokonság! Valamelyikünk nagyon elfajzott az alomból

***

Egy fotó – halott öcsém utolsó képe… Na, nem! Felugrottam, feltéptem az ablakot. Odakint februári hó pilinkélt, még nem jártak az autók, csak a szél szlalomozott a tuják között. Mélyet szippantottam, a fehér hidegség mintha torkon ragadott volna. Behunytam a szemem. S akkor…

Az orromba kúszott a Férfi illata. A leírhatatlan feromon, amitől megbicsaklik a térd és sztepptáncba kezd a szív. Meglátni és megszeretni? Ugyan! Ez a megszagolni-és-rabul-esni illat, amitől az ember abbahagyja az ócska papírok válogatását, s inkább visszabújik az ágyba, hogy reggelig még elfeledje, milyen kaleidoszkópos volt a hajnal.

***

"...nem vagyok egyedül. Valaki úszkál és bucskázik még ebben a felfoghatatlan közegben, mégpedig szorosan a hátamhoz simulva. Ez olyan izgalmas, hogy abbahagyom a körözést, s összetapadva lebegünk tovább."

Kivel? Kiderül a Testem folytatása lettél című soron következő kisprózából. Kérjen értesítést a megjelenés időpontjáról az Send Email unokainkis@gmail.com email címen.

Facebookra kiemelendő ajánlás:  Ez a megszagolni-és-rabul-esni illat, amitől az ember abbahagyja az ócska papírok válogatását, s inkább visszabújik az ágyba 1 Send an e-mail to Webmonkey 2 3 and tell us how much you love cats.

Az emberek többsége valószínűleg, arra vár, hogy elérkezzen a várva, várt nyugdíjas időszak az életükben, és az addig munkával telt órákat, a megérdemelt pihenés töltse ki, vagy hobbijuknak hódolva éljék a kellemes korszakot. De azért szép számmal vannak olyanok is, akik nehezen állnak át, az aktív életről, a nyugodt, békés mindennapokra, egyrészt, mert egész életüket munkával töltötték, másrészt, úgy érzik, valami hasznos elfoglaltságot kell végezniük, hogy értékes embernek érezzék magukat, és a dolgos, munkával töltött évek után, boldog nyugdíjasként éljenek családjuk körében. A fehérgyarmati, Horváth Zsigmondné sem tölti tétlenül életének ezt a korszakát, férjével együtt, cirokseprűt kötnek, és varrnak nap, mint nap.

Az udvarra belépve, már hallom a gép zaját, amivel a ház ura, Zsiga bácsi tevékenykedik, felesége Szeréna is éppen készülődik ki, a műhelybe, ahol együtt szorgoskodnak párjával, és közben beavatnak engem is, ennek a csaknem elfeledett ősi mesterségnek a rejtelmeibe. Ez a tevékenység, nem a nyugdíjas évekkel együtt jött, már akkor is intenzíven gyártották a seprűket, mikor még a munkahelyen töltötték idejük jó részét. Több mint húsz évvel ezelőtt, idős bácsik mutatták meg, minden csínját-bínját a seprűkötésének.

– Volt mikor száz seprűt is megcsináltunk egy nap – meséli Szeréna – ma már nem szoktunk annyit, mikor, hogy van kedvünk, meg ahogy igény van rá.

A 63 éves asszony, Kölcsében töltötte gyermekkorát, majd a vendéglátóipari pálya Fehérgyarmatra sodorta. Jó néhány évet töltött a Halász, majd a Szamos étterem falai között, egészen addig, míg a vendéglátást fel nem cserélte a kereskedelemre, amely a nyugdíjas évekig biztos pontot jelentett számára. Eközben persze jött a családalapítás, és ahhoz, hogy gyermekeiknek meg tudják adni mindazt amit szerettek volna, munkahely mellett, ahogy a legtöbb szatmári ember, ők is gazdálkodással töltötték a szabadidejüket.

Volt mikor állattartással is foglalkoztak, több sertés és szarvasmarha várta őket haza a munkából az ólakban, és a reggeli első műszak is ott kezdődött, hogy ellátták a haszonállataikat. Az állattartás lassan elmaradt, maradt a növénytermesztés, így kezdték el egy idő után cirok termesztését, és annak a feldolgozását.

Rengeteg, és hosszadalmas munka kíséri azt a folyamatot, amíg használatba vehetik a szorgos kezek a precízen megkötött és levarrt cirokseprűket. A ciroknak, vagy más néven cirok kölesnek, különböző célokra, több faját is termesztik. Szerénáék, a seprőcirkot termesztik, amely erőteljes talajt kíván, a művelése szinte megegyezik a kukoricáéval, és külleme is ahhoz hasonló, magas, széles levelű pázsitkóró.

Megfelelő talaj előkészítés után, április közepe táján vetik el a magokat, vegyszerezik, és pétisóval is szükséges megszórni ahhoz, hogy jó minőségű legyen a termés. A termő terület nagysága is befolyásolja a szálkatermés mennyiségét és minőségét.

– Régebben megkapáltuk a gyomoktól, ma már nem bírjuk, marad a vegyszer – mosolyog az asszony, miközben a műhelyből kísér abba a helyiségbe, ahol seprű gyártás első fázisa kezdődik. A sarokban, kévébe kötve sorakoznak a cirok csomók, előtte, műanyag ládában ázik a következő seprű alapanyaga. Október elején, érés idején aratják le a növényt kézzel, úgy, hogy a szárakat tőből levágják. A learatott növényt, kiterítve hagyják száradni a földeken, majd kévébe kötve, hazaszállítják. Mielőtt a padlásra kerülne a termés, további szárítás miatt, a növény virágát – más néven nyirányát – le kell fésülni a szárakról. Ehhez a művelethez Zsiga bácsi készített egy magvaló gépet, amit villanymotor hajt. Kis csomónként teszik be a cirkot a gépbe, ügyelve, hogy a fésű ne tekerje be a szálakat, így tisztítják meg a növényt a magvaktól. De minden további munkafolyamathoz, szükséges valamilyen eszköz, amit szintén Szeréna férje készített el.

Magvalás után, a padláson felfüggesztve szárítják még egy ideig, de még előtte a szárakról levágják és szétválogatják a szálakat. A seprű kötéséhez, öt fajta cirok szál kell, a szerint válogatják szét, mindegyik fajtának, meg van a maga helye, a hosszabbak külső takarónak, a rövidebbek a seprű nyelvének valók.

A tökéletes száradás után, a szálak tövét beáztatják, azért, hogy puha, könnyen hajlítható legyen, és így a kötésnél, nem fog eltörni a cirok. Miután megvoltak az előmunkálatok, kezdődhet a kötés. A műhely közepén a saját gyártású gépet is villanymotor hajtja, amit egy pedállal szabályoznak munka közben. Mellette az asztalon osztályozva sorakoznak a szálak. A seprű nyelének egyik vége befogatva a gépbe, másik végébe egy szöget vernek, amelyre drótot erősítenek. A drót, egy hengerre van feltekerve, ami a gép tartozéka, a cirokszálakat ezzel erősítik rá a nyélre.

Az első csomó lesz a seprű nyelve, vagyis a közepe, ehhez a rövidebb szálakat használják fel, majd visszafelé kötözve erősítik rá a vállrészt, a helyes kialakítás eléréséhez, egy-egy marék szalma, vagy levágott szárcsomót tesznek. Az áztatásnak ekkor lesz jelentősége, mikor a fordítva felerősített szálakat visszahajtják, mivel ha száraz lenne a cirok, akkor a művelet alatt eltörne. Sorban kötözik rá, az osztályozott cirokszálakat, az utolsó adag lesz a takaró.

Ha már a teljes mennyiség a nyélen van, ami egy nagy seprűnél 1 – 1,1 kg-ot jelent, szépen eligazgatva, összekötözik egy zsinórral, és aztán jöhet a varrás. A varráshoz a megkötött seprűt, egy nagy fából készült, satuhoz hasonló szerkezetbe fogatják. Szeréna a szálakat itt is szépen eligazgatja, majd befűzi a madzagot a varró eszközbe. Két féle színű zsineget használnak, hogy esztétikus, mutatós seprűk legyenek, és a szabványnak megfelelően, ötsorosan varrják le, hogy tartós legyen a használati eszköz. Az utolsó lépésként, a cirokseprű végét egyenesbe vágják, és már mehet is a piacra, a hosszadalmas munka eredménye.

Sajnos nem sokan ismerik ennek az ősi mesterségnek a fortélyát, és valószínűleg, ha meglátják, mennyi munkával jár, nem is sokan akarják elsajátítani. Reménykedjünk, hogy a Horváth házaspárnak sikerül tovább örökíteni ezt a tudást.

*** 
                                                                                                                                                                                   

  Írta: Szilágyi Krisztina

Jaj, de jó lenne már nyugdíjasnak lenni! – hányszor sóhajtozik az ember a hosszú évek során, míg dolgozik! Van, aki félve tekint az új életszakasz elé, fél a tétlenségtől, a magánytól, szorongó gondolatok gyötrik, hogy esetleg már nincs szükség rá! De van, aki boldogan veti bele magát a nyugdíjas évekbe, nem hagyja, hogy elveszítse lendületességét, vannak tervei, céljai és megtalálja az új lehetőségeket élete soron következő fejezetében. Gondolatban persze mindenkinek vannak hőn áhított vágyai, álmai mindarról, hogyan szeretnék a megérdemelt nyugdíjas napjaikat tölteni, de nem mindenki képes arra, hogy megvalósítsa ezeket az álmokat, hisz napjainkban nem olyan könnyű magasra törő vágyakat elérni. De arra mindenki képes, hogy kiegyensúlyozott, boldog napokat teremtsen magának, és a hirtelen rászakadt nagy szabadságot, úgy töltse ki, hogy tartalmas és derűs életet élhessen.

A hajdúsámsoni asszony, Sztéló Ferencné, sok- sok munkával eltöltött év után, most igazán élvezi a nyugdíjas éveit. Soha nem tétlenkedik, mindig van mivel elfoglalni magát, nap mint nap szorgoskodik, és minden feladatban megtalálja a kihívást. Persze munkás évei alatt is foglalatoskodott, mert ezt tanulta édesanyjától, még Tiszabecsen, ahol azt látta, hogy amit csak lehet, és amire szükség van a háztartásban, megtermelnek és elkészítenek, a saját részükre. Mióta néhány éve Debrecenből kiköltözött Hajdúsámsonba, teljes mértékben kihasználja a kertes ház adta lehetőségeket, és még intenzívebben, megújult erővel végzi a számára természetes, mindennapi teendőket, és mellette olyan dolgokkal foglalkozik, ami elégedettséggel tölti el, amit nagyon szeret csinálni.

A ház, a kert ahol éli mindennapjait, igazán idilli környezet, ami Marika néninek a béke szigete, tavasztól csodálatos látvány lehet, ami elvarázsolja az arra tévedőt. Az 59 éves nagymama, mindig mosolygós arca is arról árulkodik, hogy boldog, kiegyensúlyozott életet él. A kiskert ébredezik, már rügyeznek a díszfák és bokrok, bújnak a virágok, a baromfiudvar lakói békésen kapirgálnak együtt, a kert készen áll, hogy miután megérkezik, a tavasz Marika néni hozzá kezdjen a megműveléséhez, hogy mire eljön a tél, a kamrája megteljen a házi készítésű befőttekkel, lekvárokkal. De nem csak a saját kamráját tölti fel, hanem gyermekeit is ellátja mindennel.

Ahogy eljön a tavaszi kikelet, a szorgos asszony neki lát a kinti munkálatoknak, mert élvezi a szabadban végzett munkát.

– Nagyon jó a szabadban lenni, a kert, az udvar egy élmény, nagyon szeretem – vázolja lelkesen a kertes ház előnyeit – tavasztól őszig több száz üveg befőttet készítek, száraztésztát gyúrok nagyon sokat és nemsokára indulok a keltetéssel is. Szívesen kipróbálja az új recepteket is, újabbnál újabb süteményekkel lepi meg családját és vendégeit.

Az ősz beköszönése után sem pihen, régi hobbijának hódol, amire eddig nem jutott elég ideje.  Riseliős hímzett terítőket készít, ez az egyik kedvenc időtöltése azokon a napokon mikor nem lehet már a természet nyújtotta lehetőségeket kihasználni, mikor már minden megtermelt zöldség és gyümölcs üvegekben sorakozik a polcokon.

– Anya tanított meg varrni. Míg a gyerekekkel otthon voltam, sokat varrogattam, meg kötöttem – mondja, és most újra hódol ennek a szenvedélyének, zsák számra van a szekrényében a még kivarrásra váró anyag, és az elkészült darabok gyönyörű díszei a lakásnak – Csak magamnak varrok, szeretek gyönyörködni benne – meséli miközben veszi elő a szekrényből a sok szép anyagot. Kalocsai színes vagy fehér hímzés, minden jöhet, ami csak megtetszik neki. És valóban mind gyönyörködni való, értékes darabok.

Sajnos, mint ahogy minden más népi mesterség, a hímzés és a riselés is kihalófélben van. Egyre kevesebben vannak, akik ezt a fajta kreativitást és nagy türelmet igénylő, mesterséget gyakorolják. Pedig fontos lenne, hogy a fiatalabb generáció is megtanulja, megőrizze és tovább adja, hagyományainkat az utókornak, hisz ezek a magyar népművészeti darabok páratlanok! Az ó kalocsai hímzések egyszínűek voltak, eleinte csak fehér cérnát használtak, majd leginkább fakózöld színnel dolgoztak. Akkor még nem tudtak színtartó fonalat gyártani. A huszadik század elejétől kezdtek igazán színpompás darabokat készíteni, ma már a hagyományt, ötvözték a modern kor igényeivel.

A népi motívum kincsünket, a divat révén ismeri meg a mai fiatal nemzedék, hisz egyre többször ruhadarab, vagy használati cikkek díszeiként jelennek meg a régi kalocsai minták. Marika néni a terítőket, drapériákat varrja előszeretettel. A hímzésre váró, előre drukkolt anyagot kézzel varrja ki, majd hímző gép segítségével riseli csodaszépre. Az éppen most készülő nagy terítőt mutatja, ami már most is szemrevaló, pedig csak néhány virág koszorú van kivarrva rajta. Nézem a megrajzolt mintákat, és közben azon gondolkodom, hogyan is lesz belőle káprázatos csipketerítő! Az biztos, hogy nem kis munka! Egy kívülálló el sem tudja képzelni, hogy mennyi energiát fektet bele a készítője, hogy a végeredmény varázslatos legyen.

A riselié végül is lyukhímzés technikával készül, főként virág motívumok és különböző alakzatok alkotják, melyeket, az anyagokból kivágnak, majd gép segítségével többször átvarrnak, hálószerű öltésekkel formálják csipkeszerűre a hiányzó részeket. Kézi hímzéssel kezdik a műveletet, ezeket lehet simán fehérrel varrni, de van, aki a színes mintákat kedveli jobban. Ezeknek az az előnye, hogy itt hamarabb észre lehet venni, ha belevarrunk a mintába. A kalocsai hímzésben ma hat főszínt használnak, két árnyalatban, ezeket szokták párosítani, például egy viráglevelet a zöld két színárnyalatával szokták hímezni, úgy, hogy középen kettéválasztják. A virágok szára és a levelek varrása után, a virág közepét szokták kivarrni, majd a virág szirmait, mindig a virág közepétől kifelé kezdik az öltéseket. A színeket és mintákat mindenki kedve szerint használhatja, de azért a hagyományos motívumokat illik a hagyománynak megfelelően elkészíteni.

A kézi hímzés befejezése után, rámára feszíti a munkát, alaposan kifeszítve, hogy ne ráncosodjon az anyag, és a már kész minták nehogy eltorzuljanak. Mielőtt kivágják az anyagot, körbevarrják a formát, majd endlizik és aztán kezdik pókozni, vagy behálózni. Először mindig a fő motívumokat hálózzák be, és csak azután kezdik az összekötő mintákat. Ahhoz, hogy szép, egyenletes legyen a varrásunk, a rámát is egyenletesen kell mozgatni a tű alatt.

Mindennek megvan a sora és a módja, nem mindegy milyen sorrendben kezdi el a riselést, nem mindegy milyen fonalat használunk az adott darab elkészítéshez, és nem mindegy hogyan mozgatja a rámát a hímző gép alatt, hogyan csipkedi ki az ollóval a szükséges darabokat. Számtalan apró tanácsra érdemes odafigyelni annak, aki ezt a fajta kézimunkát választja hobbijának. A roppant aprólékos munka, komoly odafigyelést igényel, ahhoz, hogy csodaszép végeredményt kapjunk, türelemre és kitartásra van szükség.

***                                                                                                                                                                                    

  Írta: Szilágyi Krisztina

Hol vannak azok a boldog idők, mikor a közösen végzett munka a falusi emberek számára a közösségi életet jelentette? Mikor a hosszú, téli estéken egybegyűlve, vidám beszélgetések mellett szorgoskodtak. Az asszonyok, szőttek, fontak, hímeztek, míg a férfiak kosarat fontak vagy éppen seprűt kötöttek. De ezt a munkát nem érezték kényszernek, szükséges, elvégzendő feladatnak, mert ezek a hangulatos, együtt töltött órák szórakozást jelentettek számukra, és összetartó, boldog közösséggé kovácsolta az embereket. Olyan közösségek formálódtak, amelyek egy emberként mozdultak meg, ha valahol segítségre volt szükség, legyen az disznóvágás, építkezés vagy egy fontosabb esemény, amire rengeteg házi csigatésztát kellett készíteni.

Öröm látni azt, hogy ezek a hagyományok, nem haltak még ki teljesen, vannak még olyan emberek, akik szabadidejüket, hasznos időtöltéssé varázsolják, vidám hangulatot teremtve a mindennapokban. Vámosorosziban, az Újsor utca lakói is ilyen összetartásban tevékenykednek. Gazda Lajosnéhoz készültem látogatóba, és egy kis szorgos csapatra leltem, akik jókedvűen beszélgetve sodorták a húslevesbe való csigatésztát.

Szorgos kezek nyomát fedeztem fel a virágos kiskertben, gyönyörű nárciszok várják a tavasz érkezését. A ház falai között pedig a sok-sok fénykép a gyermekekről, unokákról azt sugallja, hogy Magdi néninek mindene a család. Sugárzó arccal jött elém, mint egy boldog nyugdíjas ember.

– A télen jött ez nekem, hogy elkezdtem a csiga készítést, persze régebben is csináltam, de nem ilyen gyakran – kezd mesélni Magdi néni, hogy miért is kezdett hozzá újra ehhez a babrás munkához – a fiam főnökasszonya kért meg, hogy csináljak neki, mert nagyon szeretik a házi jellegű száraztésztákat.

A régi időkben, még hagyománynak, népünnepélynek számított a csigacsinálás. Disznóvágásra, lakodalomba, vagy bármilyen nagyobb eseményre, a család, barátok, szomszédok együtt készítették a csigatésztát az ünnepi lakomára. Lakodalmakra készülve, már több héttel előtte összeültek a környékbeli asszonyok, és közben énekeltek, beszélgettek vagy boroztak. Ezek az összejövetelek, általában táncos mulatsággal végződtek. Az ifjú pár számára ilyenkor életfát állítottak, a menyasszonyt és vőlegényt tésztából mintázták meg.

A mondás szerint, minél több csigatészta került a fiatal pár tányérjába az esküvőn, annál gazdagabb áldásban részesültek az életben. A népi kultúrában nagyon komoly jelentősége volt ennek a hagyománynak. A fiú saját maga készítette el, jegyajándéknak a kiszemelt lány részére, így kívánta jelezni házassági szándékát. A kézfogót hamarosan meg is tartották, majd a menyasszony készíttette el a csigatésztát jegyajándékként a vőlegény számára. Az évek során, egyre inkább eltűnőben vannak ezek a munkával töltött, hangulatos, vidám órák, és hagyományok.

Magdi néni mióta nyugdíjas lett, igyekszik hasznosan tölteni a napjait.

– Huszonhárom évig dolgoztam a gazdaságban, fejőnőként. Akkor nem sok időm volt arra, hogy leüljek és sodorjam a csigát. Mert hát, a teheneknek nincs hétvége, nincs ünnepnap, minden áldott nap meghatározott időben, meg kellett őket fejni.

A munka mellett, a család ellátása, a háztartás vezetése is az ő feladata volt, mivel válása után fiait egyedül nevelte, akik gyönyörű unokákkal ajándékozták meg az életben, és boldogságot vittek a mindennapjaiba.

Most, a hirtelen rászakadt szabadidejében a családjának segít és száraztésztát készít, de nem csak csigát, hanem cérnametéltet, kiskockát, széles metéltet, vagy amit csak a család megkíván.

Mivel a csigakészítés egyedül borzalmasan unalmas lehet, általában kedves ismerősökkel végzi ezt a tevékenységet. Most is két kedves szomszédasszonya társaságában dolgozik, Fecske Jánosné Irénke néni, és Tóth Kálmánné serénykedik a konyhában, akit Csirinek szólítanak. Magdi néni nyújtja a tésztát, és vágja darabokra, a többiek pedig szaporán sodorják a tésztát csigaformára, amíg meg nem szárad.

Ma már nagyban megkönnyíti a munkát, a tésztanyújtó szerkezet, de régen ilyen eszköz használatára nem volt lehetőség, mindig kézzel kellett kinyújtani a darabokat a megfelelő vastagságra. A tésztához csak tojást és lisztet használnak, nem vegyítik vízzel, mert így lesz tartós, akár hónapokig is tárolható az elkészült tészta.

Miután meggyúrják a tésztát, nem egyszerre nyújtják ki, mert hamar megszárad, és akkor használhatatlanná válik az anyag. Mindig kis darabokat vágva, nyújtják folyamatosan, egyszerre mindig csak annyit, hogy megfelelően meg tudják dolgozni a feldarabolt tésztát. Attól függően, hogy mekkora csigákat szeretnének készíteni, olyan négyszögletes darabokra vágják össze. És a csigacsináló bordázott részén görgetik végig a tésztát, amit felcsavarnak egy pálcikára.

– Régen, gyerekkorunkban nem volt ilyen csigacsináló – mesélik az asszonyok – hanem bordán, amit a szövőszéknél használtak, az ócskábbakat eltördelték és a pálcika helyett pedig orsóra csavarták a tésztát.

Ezt az egyszerű eszközt persze hamarosan felváltotta a szépen díszített, faragott fából készült csigacsináló. Magdi néniék, nem olyan cifrát használnak, csak egyszerű, de nagyon praktikus változatot. És közben mindenféléről beszélgetnek. Régi népi ételekről, ki hogyan készíti el, a máléédeskét, vagy a puliszkát, családról, gyerekekről, örömteli eseményekről, emlékekről.

A kis közösséghez tartozik, még néhány jó ismerős, szomszéd, akik szintén szívesen töltik hasznosan a szabadidejüket.

Orosziban, többen is őrzik a csigakészítés hagyományát, van, aki csak otthon a saját vagy család részére készíti a tésztát, de a helyi önkormányzatnál is működik egy tésztagyár, ahol sok szorgos kéz készíti nagy választékkal a száraztésztákat. Hamarosan kezdetét veszi a kerti munka, akkor már kevesebb idő lesz arra, hogy ilyen mennyiségű csigát készítsenek, hisz szinte mindenki uborkatermeléssel foglalkozik nyáron, ami fárasztó, és nehéz. De azért mindig szakítanak időt arra, hogy időnként összeüljenek és vidáman töltsék el a szabadidejüket. A nyugdíjas asszonynak nem volt könnyű sorsa, de mégis boldog és elégedett azzal az élettel, ami megadatott neki.

*** 
                                                                                                                                                                                   

  Írta: Szilágyi Krisztina

Megtanulni valami újat kihívás! De az mikor, újra meg kell tanulni azokat a dolgokat, melyeket már évek óta, minden nap, szinte rutinszerűen, és nagy örömmel csinált az ember, az már igazi erőpróba, és teljes sikerélmény bárki számára. Ezt a sikerélményt élhette át Varga Andrásné is, aki néhány éve agyműtéte után, újra képes volt talpra állni, és ismét megtanulni mindazt, ami azelőtt természetes tevékenységet jelentett számára, és ma már újfent, örömmel szorgoskodik nap mint nap.

Vámosoroszi, melyet a Tapolnok patakocska szel ketté, kicsit zord hangulatot kelt, a napok óta tartó esőzés miatt, de valójában, a szatmári kis falu, magával ragadja az idelátogatót. A patak mentén a nyárfák, az útszéli virágágyások, meghitté varázsolják a környék számára csak „oroszi” néven emlegetett községet. A tejcsarnok helyén, mely egykor Éva néni munkahelyét jelentette, most egy kis mini park áll, virágokkal, kerti padokkal szépítve a környezetet. A középkorú asszony szalad elém, és kísér a tágas konyhába, ahol büszkén mutatja a lila orchideát, amit most kapott ajándékba az egyik munkájáért. Az asztalon frissen keményített horgolt, húsvéti díszek száradnak, mellette varródoboz, minden szükséges eszközzel megrakodva.

–  Kicsit sírós az én történetem – meséli elérzékenyülve, miután elmondom jövetelem célját – árván nőttünk fel, édesanyánk korán meghalt, így legidősebb lévén, én neveltem fel a három testvéremet.

Éci, ahogy az ismerősök hívják, fiatalon ment férjhez, és ezután a párja volt a támasza, és segítsége minden nehézségben, aki felesége testvéreit is úgy támogatta, mintha a sajátjai lennének. Ha újra kezdené az életét, mindent ugyanúgy csinálna, mert férjével és három gyermekükkel boldog, kiegyensúlyozott életet teremtettek maguknak.

A nehéz időkben, a mindennapi küzdelemben, úgy érezte szüksége van valamire, amivel elterelheti a figyelmét a gondokról, és ezáltal feltöltődhet, hogy megújult energiával tudjon szembenézni minden kellemetlenséggel. Ekkor kezdett el varrni. Akkor még csak keresztszemest, kalocsait varrt, később megtanulta a kalotaszegi vagdalásos technikáját is. Szabadidejében szorgoskodott, varrta a terítőket, drapériákat, párnahuzatokat lelkesen, amikor csak ideje engedte a munkahely és a család mellett. Mindig örömmel töltötte el, ha befejezett egy darabot, az hogy képes megalkotni egy gyönyörűséget, és elégedett volt, ha elismerték a munkáját. De mindig kereste a kihívásokat, folyton valami újat akart megismerni és megtanulni.

–  Az egyik néni mindig mondta, hogy „ fene azt az ügyes kezedet” –  mosolyog az 54 éves asszony. – Mondtam neki, hogy én úgy szeretnék megtanulni horgolni!

És akkor az idős néni segítségével megtanulta. Mert, ahogy mondta, ha kötni és varrni tud, akkor horgolni is tud! És valóban, nem is olyan nehéz elsajátítani, annak aki kézügyességgel van megáldva, bár először teljesen idegen volt számára a piko vagy a kispálcasor elnevezés. De kitartása, akarata és tudásvágya arra ösztönözte, hogy elsajátítsa ezt a technikát, ami sikerült is számára rövid idő alatt. Azóta szüntelenül, csodálatos felfedezéseket tesz azzal kapcsolatban, hogy mennyi mindent rejt magában a horgolás.

A horgolás eredete még az ősidőkre vezethető vissza, akkor alakult ki a csomó nélküli, egyszálas fonásból. Abban az időben a fonalat még kézzel fonták, és hurkolták össze egybefüggő felületté. Ez a mai horgolásnak az alapja, csak most már horgos végű tű segítségével hurkolják egymásba. És eddig egyszerű is, láncszemet készíteni nem nagy tudomány elsajátítani, de ahhoz, hogy egy terítőt, vagy egy angyalkát hogyan készítsünk el, már kell egy kis szakértelem.
Az első lépésekhez meg kell tanulni a láncszemsor készítését. Egy hurok készítése után, a tűt átszúrjuk rajta, majd a fonalat a tű háta mögül, balról jobbra áthúzzuk a tű előtt, vagyis rátekerjük, majd ezzel a mozdulattal a fonalat a tű segítségével áthúzzuk a hurkon keresztül, ezt a mozdulatot ismételve készíthetünk láncsort. A kispálca készítésénél, fordulószemet készítünk, ami egy plusz láncszemet jelent a sor végén, majd ellenkező irányba folytatjuk a horgolást, úgy, hogy az elkészült mintát megfordítjuk. Ha láncszemsort követően készítünk kispálcát, akkor elegendő egy fordulószem, aztán a tűtől számított második láncszembe készítjük a kispálcát. A tűt átszúrjuk az előző sor két láncszemén, aztán a fonalat ráhajtjuk a tűre, és hurokkal áthúzzuk a lyukon. Ezáltal keletkezett két hurkon, egyszerre húzzuk át a fonalat.

De van egyhajtásos vagy kéthajtásos pálca, félpálca, a mintától függ, mikor melyiket használjuk. A pikó, láncszemekből és rövidpálcából készül, úgy, hogy miután kész a láncszemünk, a tűt visszaszúrjuk az első láncszembe, és a szálat áthúzzuk a szemen. De ahhoz, hogy igazán szép munkánk legyen, ismerni kell még számos praktikát, tudni kell lezárni a sorokat, és köröket, hogyan kell színváltást alkalmazni, hogyan olvassunk le egy rajzot, és még számos dolog amit Éva néni megtanult, és már könnyedén alkalmazott.

Ám amikor az ügyes kezű asszony, ezeket a műveleteket már tökéletesen elsajátította, a sors újabb próbatétel elé állította. Jó indulatú tumor miatt, agyműtétre volt szükség, mely következtében, elfelejtett olyan dolgokat, amit addig rutinszerűen végzett minden nap. De a kitartó asszony nem nyugodott bele, újra kezdte, ha szükséges volt az alapoktól tanulta mindazt, amit már egyszer tökéletesre fejlesztett. És még azon is túl! A tudásvágya megmaradt, és most a frivolitás technikáját leste el, leginkább fülbevalót, karkötőt készít, unokája legnagyobb örömére.

 A frivolitás, magyarul hajócsipke, ez is egyfajta csomózási technikával készül, csak itt kicsit szorosabban kell csomózni a szálakat. Éva néni hosszú tűvel dolgozik, bár van hajócskája is, de nem szereti használni, inkább marad a tűnél, amivel szintén gyönyörű dolgokat tud készíteni.

Nincs olyan nap, hogy ne csinálna valami kreatív dolgot, most is készül a kalocsai mintával díszített házi áldás, de a horgolótűt is minden nap előveszi, mert boldoggá teszi, hogy hasznosan tevékenykedhet. Az első saját készítésű terítőjét még ma is őrzi, de a horgolt terítők mellett készít karácsonyfa és ajtódíszeket, húsvéti dekorációt, kosárkákat és bármit, amit csak felfedez az interneten vagy az újságokban.

Az egyik újságban találta a legújabb sárga terítőjét is, ami most keményítésre vár. A virág motívumok, kicsit eltérnek az újságban leírt mintától, itt forgó szerűen helyezkednek el szirmok, ami sokkal érdekesebbé, egyedivé teszi az elkészült darabot. Éva néni folyamatosan fejleszti tudását, hogy minél több szemet gyönyörködtető csipkét, és kézimunkát tudjon készíteni, hogy, ezáltal sikerélményekben legyen gazdag, és a mindennapi gondok okozta negatív gondolatok ellen, ez által harcoljon. Mert ő soha nem adja fel a harcot!

*** 
                                                                                                                                                                                   

  Írta: Szilágyi Krisztina

„A néphagyomány tart meg bennünket magyarnak, s a nemzetközi műveltségünk tesz európaivá... ha azonban csak európaiságra törekszünk, lehetünk nagy műveltségű nép, de minél hamarabb megszűnünk magyarnak lenni ” mondta Györffy István, a magyar nép tudósa, közel egy évszázaddal ezelőtt. Szerencsére sokan vannak még olyanok az országban, akik fontosnak tartják a régi eszméket, és azon fáradoznak, hogy ezek az eszmék ne vesszenek ki, hanem tovább örökítsék a következő generáció számára. Rohamosan fejlődő világunkban, a modern technika kerül előtérbe, sajnos a régi szokások eltűnőben vannak és a hagyományos népi életből nem sok marad az utókor számára. Pedig fontos megőriznünk és tovább adnunk mindazt, amit elődeink megteremtettek. A szatmári kis településen, Sonkádon, azon fáradoznak, hogy ezt a szellemiséget megőrizzék, és értéket teremtsenek olyan hagyományos mesterséggel, amely egykor jelentős szerepet játszott felmenőink életében.

Sonkád... a kis falu neve számomra egybeforrt a Túr és a „kis bukó gát” nevével, és az eső áztatta úton haladva, arra gondolok, hogy a helyiek bizonyára büszkék azért, hogy ilyen csodálatos, természeti értékek között élhetnek, az Öreg és az Új túr folyó találkozása a község határában, a fákkal övezett érintetlen természet, a festői környezet, minden oda látogató számára varázslatos élményt nyújt. Balogh Zoltánnéhoz sietek, aki a helyi sajátosságokra épülő programban, munkatársaival nap, mint nap szövi a vásznat, a szőnyeget, de nem csak azért mert kötelessége, hanem mert örömet szerez neki, olyannyira, hogy miután vége a munkaidőnek, otthoni teendői elvégzése után saját szövőszéke mellett tevékenykedik.

Munkahelyén keresem fel, a kis szobába belépve barátságos arcok fogadnak, miközben végzik munkájukat. Vannak, akik az esztovátán szorgoskodnak, mások az anyagok előkészítésén dolgoznak, vagy az elkészült darabokat rendezgetik a polcon. Gyors bemutatkozás után, már szedik le a polcokról a szebbnél szebb szőnyegeket, lábtörlőket, vászontáskákat, hogy közelebbről is megtekinthessem.

–  Nekem ez a szövés, amellett, hogy a hobbim és most már a munkám is, a szakmámba vág – magyarázza Baloghné Gizi. – Kötőipari hurkoló vagyok, tehát a gépek és a szövésnek az alapjai megvannak már rég.

Az asszony 25 évig dolgozott Fehérgyarmaton a Hődiköt kötött divatáru gyárban, de a szövés alapjait még édesanyjától és idősebb asszonyoktól megtanulta lány korában Kispaládon. Később Sonkádra költözött, de a népi mesterséget itt is folytatta szabadidejében. Segítő szándékú nénikék, akik ismerték ennek az ősi mesterségnek minden fortélyát, átadták a tudásukat, és Gizi számára már nincs olyan dolog, amit ne tudna erről a mesterségről. Itt az önkormányzatnál már modernebb esztovátákat használnak. Ezeken könnyebb felvetni a szálakat, a nyüst nem fonalból van, és lényegesebben kevesebb helyet foglal.

De mi is az a nyüst? És hogyan kell felvetni a szálat? Bevallom, bár már láttam szövőszéket, és láttam hogyan készül a rongyszőnyeg, rá kellett jönnöm, hogy közel sem annyiból áll a szövés technikája, hogy dobáljuk a rongyot a szálak között. Ez a művelet kis odafigyeléssel bárki számára elsajátítható, de az a folyamat, míg eljutunk ahhoz a ponthoz, hogy megkezdődjön a gyártás, már egy bonyolultabb, időigényesebb munka. Persze ma már lehet készen kapni a fonalat, ami nagyban megkönnyíti a szövést, de nagymamáink idejében, még először kenderből vagy lenből meg kellett fonni a szálakat. A magot alapos talajmunkálatok után a legjobb minőségű földbe vetették, majd a beérés után nyűtték, vagyis kitépték a földből. Kévébe kötve hagyták a földön szikkadni, egészen addig, míg az áztatóba nem vitték. 8-12 napon keresztül áztatták álló vagy sekélyebb folyó vízben, egy hét után már az ázott csomóból kihúztak néhány szálat, vagyis látót vettek. Az asszonyok otthon morzsolgatták a tenyerük között, törték, csavargatták, próbálgatták, hogy megfelelően ázott-e már. Miután eléggé kiázott, kimosták a sártól, és otthon a napon szárították, de néhány helyen az is előfordult, hogy gödröt ástak és az abban rakott tűz felett szárították ki.

Ezután következett a törés, tilóval pozdorja mentesre tisztították a kiszárított növényt, de használtak ehhez a művelethez még törőszéket, vagy sulykot is. Törés után a rostok puhítása következett, itt is használtak különböző eszközöket, de kézzel dörzsölve vagy puszta lábbal taposva is végezték ezt a munkát. Szöszcsávázással tették finomabbá az anyagot, rostfésűvel fésülték csomómentesre a rostokat, és különböző minőségűekre osztályozták a szöszöket. Végül a rostos szálakat fonallá sodorták, melynek alapvető munkaeszköze az orsó és a rokka volt. És lehetne még erről regélni, de szerencsére ma már ezeket a műveleteket nem kell elvégezni, ahhoz, hogy szőni tudjon az ember, valószínűleg nem is sokan vállalkoznának rá. Ami viszont ma is szükséges tudás ahhoz, hogy hagyományos esztovátán szőni akarjon valaki, az a szálak felvetése.

–  Idős nénik segítségével, megtanultam felvetni, befogni – meséli Gizi, és magyarázza, hogyan is vetetik fel a szálakat, a nyüstön keresztül, hogyan „fognak be”, és milyen nyüstöt használnak a hagyományos szövőszékeknél. Próbáltam elképzelni a műveletet, de nehezen ment, ezért a fiatalasszony elvisz a saját házába, ahol megmutatja a hagyományos szövőszéket, és azt is, hogyan vetik fel a szálakat. Miközben párja összeálállítja a vetőfát, Gizi fonálért szalad, hogy bemutassa a felvetés technikáját.

A fonalat elő kell készíteni, mielőtt a szövőszékre kerül. Ki kell alakítani a sűrűn egymás mellett futó fonalsíkot, amit a szövésnél a keresztszálak kereszteznek. Ehhez a fonalat felvetik a vetőfára. Ez nagy hasáb alakú keret, ami a tengelye körül forog. Miközben a vetőfát forgatják, a fonalat spirálisan vezetik fel rajta, majd a felső peceknél visszafordul, és ugyanazt az utat járja végig, mint előbb, majd alulról fordul vissza. Ezeket szorosan egymás mellett kell vezetni, mert ha csak egyszer is elvéti, vagy keresztbe húzza, az a szövésnél gondot okoz. A vászon szélességét pászmában mérik, egy pászma 10x3 szál, és mivel a vetőfára kétszeresen kell a szálat vetni, így ezt még szorozni kell kettővel. A fonalat a vetélőről láncba szedik le, és így tekerik fel a fonalhengerre, majd a szálakat kell beadogatni a nyüstön és a bordán keresztül. A nyüst arra szolgál, hogy lábító segítségével szétválassza alsó és felső szálakra a fonalat, így adja a nyílást, amibe a vetélőt, vagy csónakot és vele együtt a keresztfonalat bevezetik, majd a lengő bordával ezt a keresztfonalat ráverik a vászonra.

A rendkívül bonyolult eljárást, csak kevés türelmes embernek sikerül elsajátítani, de a két gyermekes családanya hobbijának tekinti, és nagyon szeret foglalatoskodni szabadidejében is ezzel a mesterséggel, a párja, Attila is szívesen segít neki, ezért is, mert ezt egyedül lehetetlen elvégezni. Gizi keresi a kihívásokat, hogyan lehet új mintát belevinni a vásznakba, hogy változatosak legyenek. Így készítette az első olyan szőrös szőnyeget, amibe rombusz alakzatot szőtt.

–  Sokat gondolkodtam rajta, hogyan lehet ezt megvalósítani. Számolni kell a szálakat, hogy hová kerüljön a minta, és jól egymásra kell dolgozni, mert ha nem akkor a szín is másképp adja magát. A szálakat jól el kell dolgozni, hogyha idővel használódik, akkor ne hulljon ki. A fehér szőrös rongyszőnyegben a bordó minta felkelti az érdeklődését a szépérzékkel rendelkező, hagyományainkat értékelő embereknek. De nagy érdeklődés van bármelyik termék iránt, amit készítenek a munkatársnőivel. Folyamatosan kapják a megrendeléseket, nem csak szőnyegekre, de a saját vászonból készített, helységnévvel díszített táskákra, bortartókra is.

Már készülnek az idén második alkalommal megrendezendő találkozóra, a Sonkádi Szabadegyetemre, ahol az odalátogatók megcsodálhatják, vagy akár meg is vásárolhatják a népi mesterség termékeit. Nyár elején több száz mesterpedagógust várnak a helyi rendezvényre, melynek ötletgazdája, Iszák Tibor polgármester, aki büszke arra, hogy sikerül a kis Túr parti falujában, hagyományos értéket teremteni. Balogh Zoltánné szintén büszke, és igazi sikerélményként éli meg, mikor megalkot egy-egy új darabot. És mindannyian büszkék lehetünk őseinkre, akik ránk hagyták ezt az örökséget, melyet kötelességünk tovább örökíteni!

*** 
                                                                                                                                                                                   

  Írta: Szilágyi Krisztina

A világ elvárja, hogy holnap is olyan legyél, mint tegnap voltál – mondja Füst Milán. De nem csak a világ elvárásainak kell megfelelni, hanem mindenekelőtt, saját magunknak. Ha békében vagyunk saját magunkkal, akkor tudunk a környezetünkkel is harmóniában élni. Mindenki életében jönnek kellemetlenségek, nehézségek vagy akár súlyos problémák, de tudnunk kell kezelni a nehézségeket, harcolni a mindennapi gondok ellen és sokszor szükséges elterelni a figyelmünket azokról a dolgokról, amin változtatni nem tudunk.

Tarpai Gáborné felvette a küzdelmet a nehézségekkel, és a kézügyességét használva tereli figyelmét daganatos betegségéről, mert elhatározta, hogy ő bizony nem adja meg magát, harcol és közben örömét is leli mindabban, amit csinál.

Ezen a gyönyörű, téli napon, amelyen a Csaholci ház felé sétálok, még a ragyogó napsütés is azt sugallja, hogy „mindig van remény, hisz eső után is van napsütés, és a legsötétebb éj után is újra felkel a nap, a zord tél után pedig újra jön a derűs tavasz!” De hinni, bízni és küzdeni kell! A kiskertben a kikelet hírnökei kacsingatnak, bújnak a tavaszi virágok a földből, rügyeznek a fák, bár még messze van a nyárelő, a tavasz hangulatától máris jobb kedvvel, megújult lendülettel harcolunk és bízunk a boldog jövőben.

Ahogy a kis szobába belépve körülnézek, világos számomra, hogy a kalotaszegi vagdalásos kézimunka a szenvedélye a 65 éves asszonynak. A tv asztalon mutatós kivarrott terítő, a kis asztalon cérna, kisolló, és mellette az éppen készülő asztalterítő, hímzőkeretbe fogva. Az ágy szélén előkészítve a számtalan, tökéletesen kivarrott terítő és drapéria, ami elismeréssel tölt el. Elismerés, hogy a komoly betegségtől szenvedő asszony, minden fájdalma, és mozgáskorlátozottsága ellenére ilyen erős akarattal és intenzitással dolgozik nap, mint nap.

–  A családnak varrok inkább, meg néha ajándékba is adok a kezelőorvosomnak, ismerősöknek – mondja, miközben nézegetem a rengeteg gyönyörűséges darabot, ami egy kisebb falunak is elég lenne ajándékba. Éva néni régen sokat kötött, horgolt, keresztszemest hímezett, de mindig sóvárogva nézte az ismerőseinél az ilyen jellegű hímzett terítőket, és elhatározta, hogy ezt is megtanulja. Egy kalotaszegi hímzésben jártas falubelitől tanulta meg az alapokat

– Kértem, adjon egy terítőt, amit vissza tudok bontani, és ahogy bontottam úgy varrtam – magyarázza, hogyan sikerült elsajátítani ezt a kézügyességet és türelmet igénylő technikát.

Ez a fajta varrási mód, nagy odafigyelést igényel, elkészíteni meglehetősen bonyolult művelet, és elmagyarázni szavakkal még inkább bonyolult. Ezért Éva néni a legpraktikusabb megoldást választotta a vágottas varrás elsajátítására, gyakorlatias ember lévén, saját maga jött rá, milyen módszert kell alkalmazni, hogy igazán esztétikus darabokat készítsen. Mert minden egyes elkészített darab, tökéletesen van megmunkálva. Sehol egy csomó, sehol egy szál elvétés, mind mind makulátlan munkát dicsér. Tény, hogy a legtökéletesebb gépi varrás sem pótolja a finom női kezek munkáját.

Kalotaszeg, az erdélyi tájegység, hímzésekben talán az egyik leggazdagabb vidék, nagyon sokféle hímzéstechnikát alkalmaznak, és a népviselet is a magyarság egyik legismertebb hagyományos öltözete, színgazdagságának köszönhetően. Kezdetben csak fiatal lányok, asszonyok ruháit díszítették hímzéssel, később terítőket, törlőkendőket tettek színesebbé, de ezek csak ünnepnapokon kerültek elő, féltett kincsként őrizték a hetekig készített tárgyakat. A régi motívumok nagy részét még ma is használják, bár az idő során volt, ami eltűnt és helyette újak jelentek meg, és a varrás szerelmesei között hamar elterjednek az újabbnál újabb minták és módszerek.

Az utóbbi években a divat a fehér hímzést emelte az első helyre, a szemet gyönyörködtető, csodálatos hófehér hímzésdíszekkel, semmilyen színpompa nem veheti fel a versenyt!

Az elszánt asszony is a fehér hímzést gyakorolja leginkább, változatos mintákkal és formákkal. Folyamatosan keresi, kutatja a legújabb sablonokat, motívumokat, és addig nem hagyja nyugodni, míg le nem varrja a megszerzett mintapéldányt. Bézs színű vászonra először felvarrja az alap mintát, szálszámolással, szembe-összeöltéssel, vagdalással kombinálva, a vagdalással kialakult lyukacsos rész is külön mintát alkot, a végeredmény pedig gyönyörűséges. Örömmel tölti el szívét mikor elkészül egy-egy darabbal, hiszen maradandót alkotni igazán felemelő érzés.

Betegsége előtt is varrogatott, de akkor csak kedvtelésből, mert mindig is szeretett ügyeskedni, és érdekelte a varrás. Műtéte után alig várta, hogy elég ereje legyen ahhoz, hogy elővegye a vásznat és elmeneküljön a gyötrő negatív gondolatok elől.

–  Volt idő mikor úgy gondoltam feladom, nem harcolok tovább – gondol vissza a kritikus időszakra az életében. De a család, a gyermekek, akik vele együtt harcoltak, erőt adtak ahhoz, hogy újra küzdjön a gyilkos kór ellen. A nappalok már nem azzal telnek, hogy keresi a „miérteket”, és aggódik a jövőn.

– Bármilyen dühös és elkeseredett vagyok, leülök varrni és onnantól kezdve megszűnik körülöttem minden, elég, ha éjszaka jár az agyam – mesél saját, hatásosnak bizonyuló terápiás módszeréről.

A hímzés mellett szokott még kötögetni, és számtalan horgolt angyalkát készített ajándékba bárkinek, akinek csak megtetszett a hófehér dekoráció. Amit még nagyon szeretett csinálni az a szövés, de sajnos válla korlátozott mozgása miatt, nem tudja gyakorolni ezt a kedvelt mesterséget, melyet még édesanyja tanított meg neki a gyermekei születése után. Ezért ha a gyakorlatban nem is tud aktívan részt venni, de menyének – akinek a szövés a hobbija – szívesen ad néhány jó tanácsot, és az ő munkájában gyönyörködik, mikor vágyódást érez, hogy leüljön az esztováta mellé. Szívesen adja át tudását bárkinek, aki érdeklődik a kalotaszegi hímzések iránt, és az összegyűjtött mintákat is örömest kölcsönadja a kézimunka hódolóinak. Boldog mikor örömet szerezhet másoknak az elkészült terítőkkel, és büszke mikor látja, hogy értékelik a munkáját. De a legnagyobb boldogság az, hogy a családja körében, minden nehézség ellenére, képes tartalmas életet élni!

*** 
                                                                                                                                                                                   

  Írta: Szilágyi Krisztina

Minden közösség annyit ér, amennyit múltjából felvállalni és megőrizni képes, mert értelmes jelent megélni, és jövőt építeni másképpen nem lehet. Van egy ház az ország keleti részén, ahol a látogató a múltunk értékeit fedezheti fel. Van egy ember a ház falai között, akinek hivatásává lett múltunk értékeinek megőrzése, és átadni az utókornak az őseinktől megszerzett tudást. Dezső Marianna legfőbb küldetése, hogy megismertesse a hagyományos ősi mesterség fortélyait az érdeklődőkkel, ezalatt kreativitásra ösztönzi a kézműves foglalkozások résztvevőit.

Az apagyi kézművesház vezetőjeként, hétről hétre betekintést nyújt a hagyományőrzés titkaiba, miközben folyamatosan fejleszti saját tudását, hogy minél többet tudjon ajándékozni mindabból, amit elsajátított.

– Örököltem a hajlamot, valahonnan hoztam magammal a képességet, hisz a családomban voltak mesteremberek – avat be alkotó készségének titkába a 47 éves fiatalasszony – de igazán akkor érintett meg ez a dolog, mikor a gyerekeimmel foglalkoztam, és kreatív tevékenységeket végeztünk.

Mariann bölcsész diplomát szerzett, majd később elvégzett egy ólomüveg és Tiffany lámpa búra készítő tanfolyamot. Régi vágya teljesült, mikor kezébe kapta az ólmozott üveg készítő bizonyítványát. A templomok gyönyörű ólomüvegei és rajtuk keresztül a csodálatos fényjáték mindig lenyűgözte

– Amikor elkészítettem az első templomablakot, megkönnyeztem, olyan boldog voltam, hogy én is tudok ilyet létrehozni – mondja meghatódva és méltán büszkén, hiszen az évezredes múltra visszatekintő szakma alapjait nem egyszerű elsajátítani, és megalkotni egy darabot igazi szakértelmet és türelmet igényel.

Az üvegek összevágása után, a kisebb, nagyobb darabokat, attól függően milyen a minta, ólomprofilba helyezi, majd a találkozási pontok forrasztása után kész a panel, melyet be lehet építeni ajtókba, ablakokba, akár hőszigetelt formában is. Hasonló eljáráson alapszik a tiffany technika. Itt rézfóliás eljárással és forrasztással kapcsolja az üvegdarabokat össze, lámpákat, tükröket vagy szekrénybetéteket készített már sokak örömére. Első hallásra ez nem tűnik bonyolult műveletnek, de végig gondolva, ez ugyancsak babrás, türelem játék lehet egy laikus ember számára, de Mariann szakértő instrukciói mellett, a kézügyességgel rendelkező, hozzá nem értő ember is képes elkészíteni egy-egy egyszerűbb darabot.  

Másik nagy álma vált valóra, mikor néhány évvel ezelőtt egy pályázat keretein belül, és az önkormányzat jóvoltából, sikeresen megnyitották az Apagyi kézművesházat, és annak vezetőjeként számtalan alkotni vágyónak szerzett örömteli percet, ás nem csak az alkotóház falai között, mivel számos településen tart foglalkozásokat az érdeklődők részére. És persze az ólomüvegezés mellett, jó néhány ősi mesterséget sajátított el, az agyagozástól a kosárfonásig, a hímzésen át a horgolást, és még sorolhatnám. Részben úgy, hogy az alkotóházban rendszeresen tartottak népi iparművészek közreműködésével bemutatókat, részben mesteremberek segítségével képzi magát folyamatosan, hisz a szűnni nem akaró tudásvágya arra serkenti, hogy újabbnál – újabb ismereteket szerezzen, majd adja tovább az érdeklődőknek.

Ily módon találkozott a nemezelés technikájával is. Egy nyári tábor alkalmával, egy mesterember tartott foglalkozást, és nagyon érdekesnek találta ezt az ősrégi, Ázsiából származó módszert, amely az ősi magyar hagyományokhoz is visszavezethető, hisz honfoglaló őseink ruházatának egyik sajátos eleme a nemezsüveg volt.  A köznyelvben az ősi eredetű nemezt, gyakran csak filcként emlegetik. A nemez készítés aprólékos folyamat, kissé bonyolult eljárás, a gyapjú anyagot mossák, kártolják, szükség estén festik is, majd meleg, szappanos vízzel dolgozzák össze, és készítenek sok-sok hasznos holmit, ugyanis rendkívül kedvező sajátosságokkal rendelkezik, hőálló, vízálló, hőszigetelő tulajdonsága miatt, számos területen hasznosítható. Marianna labdát, táskát, vagy akár ruhadarabot készít belőle, miközben a kézművesház látogatóit is megismerteti a nemezelés technikájával.

Erdélyi kirándulás során találkozott a népi bútorfestéssel

– Nem sokat jártam Erdélyben, de a szívem csücske lett, és teljesen magával ragadott az erdélyi díszítő elemek látványa – idézi fel, hogyan találkozott a másik nagy szenvedélyévé vált mesterséggel – Magyarországon nem igazán van ennek hagyománya – teszi hozzá sajnálkozva.

Erdélyi kapcsolatok révén, megismerhette a hagyományos motívum kincseket, és fa alapokra festi akril festékekkel. Régen földfestéket használtak, ami egyszerűen a talajból származott, és bár volt alkalma megismerni egy ősi bútorfestő dinasztia család sarját, sajnos nem árulta el, hogy mit használnak, így maradt az akril festék, amivel szintén csodálatos dolgokat tud készíteni. A hagyományőrzés mellett, a modern kézműves technikák iránt is érdeklődik, többek között a nagy sikernek örvendő, Magyarországon újdonságnak számító paverpol iránt. A textilszobrászattal véletlenül találkozott az interneten, és kíváncsisága addig hajtotta, míg ma már  paverpol oktatóként, számos emberrel ismertette meg ezt a speciális módszert, mely során csodálatos alkotásokat készíthettek a forradalmi technika iránt érdeklődők. A paverpol egy speciális, levegőre száradó ragasztóanyag, amit egy holland házaspár fejlesztett ki. Lényege az újrahasznosítás, szinte minden anyaghoz tapad, és bármit fel lehet használni amit a környezetünkben találunk, legyen az rongydarab, selyemvirág, borosüveg vagy bármi amit találunk, és viszonylag rövid idő alatt lehet létrehozni vele egyedi műalkotásokat. Az elkészült szobrokat, képeket, gyertyatartókat tekintve, az első gondolatom az volt, hogy ez aztán kreativitás felsőfokon!

Mariann igyekszik változatossá tenni a mindennapokat, mindig más és más a foglalkozások témája, és persze korosztálynak megfelelően állítja össze a programokat. Az alkotóház mellett nyári táborokat szervez, népi játszóházvezető, roma fiataloknak tanítja a kosárfonást, és nagyon fontosnak tartja a tehetséggondozást. Tehetséges fiatalok falkarolásának céljából indították a” Robotika” tehetségfejlesztő tábort, ahol legóból építettek robotokat a gyerekek. Mindezek nem csak azért fontosak, hogy a kreativitásuk, alkotóképességük fejlődjön a résztvevőknek, hanem közösségfejlesztő szerepe is nagyon lényeges, hisz az ilyen foglalkozások nagyon hatásos eszközök ezeknek a céloknak az eléréséhez. És amit igazán fontosnak tart a háromgyermekes anyuka, hogy a rá bízott gyerekeknek minél több ismeretet, gyakorlati tudást átadjon, így tudják később folytatni, továbbgondolni a megkezdett munkát. Azzal a szándékkal hozta létre a kézművesházat, hogy egy alternatívát adjon felnőtteknek és gyermekeknek egyaránt, ahol nem csak ismeretük gazdagodhat, hanem gyakorlati tudást is szerezhetnek egy- egy munkadarab elkészítése során.

És ami mindannyiunk számára nagyon lényeges, hogy múltunk megmaradt értékeit megőrizzük, hisz ez mindannyiunk érdeke!

*** 
                                                                                                                                                                                   

  Írta: Szilágyi Krisztina

Egy év után újra láthatom mit oly rég' elhagytam,

s még most is fáj nagyon. Ezt a szót HAZA,

már ritkán mondom én hisz' csak emléke

ami még enyém.

A távoli harang néma panasza, az én jó apám esdeklő szava.

Mi szívem nyomja… Játszani a hegedűn, minek nincsen húrja.

Érzem, lábam gyökere, ami felszakadt, 

az otthoni földben újra nem tapad.

Emlékkel lesz telve, újra bús szívem.

Lassan, de biztosan el kell döntenem, hol legyen Hazám…

Még, mielőtt anyám újra láthatnám. 

Milyen érzés egy idegen országban, messze szülőhazánktól élni. Milyen az, ha múltunk csak az emlékeinkből kísér, mert nincs gyerekkori barát, szomszéd, akivel felidézhetnénk ifjúságunkat vagy életünk meghatározó pillanatait, színtereit. Milyen vágyakozni szeretteink és az anyaföld után? És hogyan lehet határon túl is magyarnak maradni? Nem tudom. De Kardosné Tünde sorait olvasva átérzem a honvágy keserű ízét, érzem, hogy a világ bármelyik részén is kezd új életet, legbelül akkor is magyar marad a magyar.
A 45 éves asszony párjával néhány éve hagyta itt a szülő földet, hogy szerencsét próbáljanak Angliában és a szerencséjüket meg is találták. De nem csak Anglia az új életük, egy orosz cirkusszal járják Európa városait, de közben hűek maradnak hazájukhoz. Most hosszú hónapok után, néhány napra haza látogatnak az ország keleti csücskében található kisközségbe „Szekeresre” ami egykor a világ közepét jelentette számukra. Kevés kis itthon töltött idejéből szakít rám is időt a sok ismerős, rokonlátogatás között.

Érkezésemkor is épp egy régi kedves barátjával társalognak az ebédlőben, a falakat bekeretezett gobelin, hímzett kézimunka díszíti, ami gyermekkorom hangulatát idézi, mikor még édesanyám is tűvel és cérnával a kezében töltötte az estéit, és velünk is igyekezett megtanítani az akkor még minden nő számára ismert hímzés technikát. A háziasszony miközben kávéval kínál, ifjúságát eleveníti fel.

 – Régen az isk
olában tanították nekünk a varrást háztartási ismeretek órán, de akkor még nem nagyon kötött le, más ismeretek jobban érdekeltek tizenévesen – kacsintva nevet ifjúkora emlékein és könnyed stílusával nekem is mosolyt csal az arcomra.

Később mikor jöttek a gyerekek, újra előkerültek a kézimunka kellékei, és szabadidejében szívesen varrta az asztalterítőket, kispárna huzatokat vagy épp a szép gobelin képeket. Első ránézésre a gobelin hímzés egyszerűnek tűnhet azok számára, akik még nem próbálták, de ennek a varrásnak is meg van a sajátos módszere, vannak olyan területek, kényes pontok, amikre érdemes odafigyelni. Nem mindegy például milyen sorrendben varrjuk a kép különböző területeit, ha nem alkalmazkodunk a megadott mintához, könnyen keletkezhet pontatlanság a kész alkotáson. Az sem mindegy milyen tűt használunk, célszerű hímzőtűt választani. Itt nem soronként, hanem színenként kell haladni, az sem mindegy milyen színnel kezdjük a varrást, ésszerű a sötét színnel indítani, mert a világos elkoszolódik, elcsúnyul a végére. Fontos a cérna minősége is, különböző öltéstechnikákat lehet alkalmazni és még számtalan praktikája van ennek a régmúltra visszatekintő kézműves tevékenységnek. A három gyermekes édesanya szerint ez mégis egyszerű dolog.

– Nagyon sok gobelint varrtam, meg kalocsai mintával vagy keresztszemest is, egyedül horgolni nem tudok – mesél, miközben szemügyre veszem a kivarrott munkáit – egy pulóvert éppen össze tudok horgolni, de például egy terítőt nem tudok elkészíteni, azt nem tanították meg. Ma már nehezebben megy a varrás, szemüveg kell hozzá. Amit még szeretnék megtanulni az a szövés. Van szövőszékem a padláson, meg fogom próbálni – mondja elszántan.

És hogyan lehet külhonban megőrizni magyarságunkat? Tündi egy csöppnyi hazai kultúrát visz a mindennapjaikba. Amikor csak lehetősége adódik, a magyar konyhaművészetével kényezteti munkatársait, akik mindig örömmel fogadják, hisz karakteres, hagyományos ízvilágunk világhírű, a gulyást vagy a marhapörköltet percek alatt eltüntetik a gasztronómia szerelmesei. Olyan sikere van a magyar ízeknek, hogy gondolkodnak rajta, hogy a cirkusz büféjében felkerül az étlapra néhány magyar hagyományos étel is.

Ahogy a gyerekek, cseperedtek, könyvelőként kezdett el dolgozni, majd később a saját lábukra állva, családi vállalkozást indítottak. Zöldségtermeléssel, felvásárlással kezdtek el foglalkozni, mezőgazdasági boltot nyitottak a faluban és zöldség palántával látták el a környéket, amit fóliasátorban maguk neveltek. Így ment ez sok évig, dolgoztak „látástól – vakulásig”, de a gyermekeik érdekében és a biztosabb jövő reményében felkerekedtek és elindultak a nagyvilágba.

– Nem volt egyszerű elmenni, itt hagyni a gyerekeket, és mindent, amit felépítettünk – idézi fel a sorsfordító pillanatot elérzékenyülve.

De szerencsére az idegen közösség rögtön befogadta őket, soha nem éreztette velünk senki, hogy nem tartoznak oda, és segítették a beilleszkedésüket. Lelkiekben mégis nagyon nehéz volt feldolgozni az elválást az otthonuktól, még ha nem is örökre mentek el. Mégis sikerült leküzdenie a nehézségeket, szavakba, versekbe öntötte az érzéseit és szép lassan meg tanulta kezelni az ismeretlen helyzetet. Tollal és papírral a zsebében él és dolgozik, ha jön egy sugallat, rögtön feljegyezze, mert nem lehet “megrendelésre “ írni, mindig a helyzet hozza az ihletet.

– Írországban történt, mikor ott jártunk a cirkusszal, támaszkodtam a korláton, néztem a fákat és akkor csak úgy jöttek a gondolatok – emlékezik a külföldön szerzett első versének történetére.

Merthogy nem akkor írta első verseit. Már gyermekkorában is számtalan vers keletkezett tollából, de mivel környezetében volt, aki haszontalan dolognak tartotta az írást, ezért nem tartott meg belőlük egyet sem. Pedig a gyermekei biztosan szívesen olvasgatnák, fejtegetnék milyen érzések lakoztak egykor édesanyjukban, hisz Tündinek minden egyes költeménye az érzelmeit fejezi ki. Elemezgetve verseit, szinte olvas az ember a fiatalasszony gondolataiban, noha úgy hiszi, ezt csak az gondolja így, aki ismeri őt és az élete történetét, mert tudják, hogy miről ír.

– Mikor azt írom, hogy „Mielőtt anyám újra láthatnám” egy kívülálló azt gondolja, hogy „jaj de jó mész haza anyukádhoz” de aki ismer, az tudja, hogy ez már sajnos lehetetlen – gondol vissza szomorkás tekintettel édesanyjára. Lehet, igaza van. Mert ha kívülálló tekinti a verseit, azt hiheti Tündi búskomor ember, mivel minden verse érzelem dús, szomorkás, szívfacsaró sorokból áll. Viszont aki ismeri, az tudja, hogy egy jópofa, szellemes, szórakoztató egyén. De ahogy minden embernek, neki is vannak szomorú emlékei, félelmei, ő is bizonytalan néha, melyeket úgy küzd le, hogy kiírja magából az érzéseit. De mindennek ellenére elégedett az életével, hiszen ő maga írja a sorsát. 

Írd a sorsodat 

Hidd azt,hogy igaz lesz

minden gondolat, mi agyadban

születik,s szíved elfogad.

Hűvös estéken, az álmod veti ágyad,

pilláid alatt sem repked már a bánat.

A halovány vágyakon,nem lesz színes

festék,az erős akarat tolja csak

előre az emberek testét.

Az első lépést oly nehéz megtenni,

a félelem kenyerét ,könnyeinkkel enni.

Inkább nézz utadon bátran,- csak előre...

hidd el,a honvágy is könnyebb lesz tőle.

Elesni nem szégyen,újra fel kell állni

Nem szabad a vérző sebnek keservesen fájni.

Nézz rá a jelenre!Mit lehet itt tenni?

Az utolsó filléren friss kenyeret venni?

Legyél,Te magad a sorsodnak írója!

Ne hagyd azt soha, hogy más legyen

Bírója! 

(TK 2015)

„ Ha alkotsz, akkor nem leszel átlagos. Nem számít, hogy mit, műtárgyat vagy egy pár zoknit. Csak újat alkotni, ennyi az egész, és az Te vagy a nagyvilágban.”

Távol az otthontól, új és ismeretlen világba csöppenni, megtalálni a helyünket nem egyszerű kihívás. Az életünk tele van kihívással legyen szó karrierről vagy családról, de csak úgy vívhatjuk meg ezeket a csatákat ha szembenézünk velük. Ha képesek vagyunk arra, hogy a változás útjára lépjünk, és nagyon akarjuk a boldogságot, nem ér kudarc az út végén. Járdánné Liga Erika vállalta és a változás útjára lépett. Fehérgyarmatról ahová a munkája és családja kötötte, boldogan követve párját elindult egy számára ismeretlen városba Tiszafüredre, ahol saját maga próbálta meg sorsát kovácsolni és ma már a hobbija a munkájává lett. Folyamatosan alkot és az ő maga a nagyvilágban. 

Fehérgyarmaton indult az élete. Itt született, végezte tanulmányait, itt dolgozott sok évig és nevelte kislányát Grétát, akire végtelenül büszke. Nőiruha készítő szakma megszerzése után sikerült elhelyezkednie és varrónőként dolgozott egy vállalkozónál, gyermeke születéséig ott végezte munkáját. Néhány év múlva egy ruha kölcsönzőben varrta a jelmezeket, néptánc ruhákat, báli ruhákat és igény szerint amire szükség volt. Már azokban az időkben is érdeklődött a kreatív tevékenységek és a kézműves mesterségek iránt. Kötött, horgolt, keresztszemest hímzett. Lelkes látogatója volt a városban rendezett kerámia szakkörnek, ahol megismerkedett a fazekas munka alapjaival, és attól kezdve szabadidejében gyakran próbálgatta az agyagozás technikáját.

Több mint tíz évig ez volt az élete Erikának, majd megismerkedett párjával, feladta addigi munkáját és elköltözött egy távoli városba, ahol eleinte még nem sikerült elhelyezkednie. 

– Mikor Füredre kerültem nem sok munkalehetőség volt – idézi fel élete új szakaszának kezdetét – varrni nem szerettem volna, de aztán adódott egy lehetőség Tiszaigaron. 

Az ottani önkormányzatnál kezdett el dolgozni, a mindennapi feladatokat látta el. Egy alkalommal megemlítette a polgármesternek, hogy tud agyagozni, és ha lát benne fantáziát, akkor próbálják meg és készítsenek ajándék tárgyakat. A falu első embere olyannyira látott benne fantáziát, hogy Erikát bízta meg a kerámia műhely beindításával, melyhez minden szükséges eszközt, és segítséget megkapott. 

– Mivel korongozni nem tanultam, mindent kézzel csinálok, tálakat, vázákat, fali díszeket, hűtőmágneseket – meséli derűsen mivel telnek a napjai, és elégedettséggel tölti el, hogy olyannal foglalkozhat nap mint nap amiben örömét leli – ezért is nincs két egyforma váza vagy tálka, kézzel megcsinálni ugyanúgy nem lehet.

Korong nélkül agyagozni kicsit időigényesebb, körülményesebb, de a fiatalasszony lendületlenül gyakorlatozott, fejlesztette magát az évek során, hogy a fazekasság fortélyait elsajátítsa, igazi önfejlesztő, hisz az ember mindig többet tanul a maga kárán, mint azon, ha más tanácsára a helyes utat választja.

És bár szinte művészi szintre fejlesztette magát, egy ilyen fazekas műhely beindítása mégiscsak kihívás. Már nem csak a maga szórakoztatására és nem csak néhány darabot kell elkészíteni, hanem olyan tárgyakat, amelyeknek keletjük van. És persze sokkal nagyobb mennyiségben kell gyártani, hogy vásárok alkalmával megfelelő kínálattal tudják képviselni az iparművészet egyik talán legrégibb mesterségét. Erika kitartó munkája meghozta gyümölcsét, és  komoly sikereket könyvelhet el, hiszen igazán esztétikus, mutatós tárgyakat alkot munkahelyén és otthon egyaránt. 

És hogyan is készül a kerámia? Hosszadalmas folyamat mire elkészül egy-egy tárgy. Kész agyag alapanyagot tömbökben kap, csak fel kell használni, meg kell munkálni. Egy fali díszhez, hűtőmágneshez egészen máshogy kell hozzá kezdeni, mint például egy mécsestartóhoz. Hűtőmágnesnél, fali díszeknél először sablont kell készíteni gipszből aztán abból lehet az alapokat készíteni. Ha már megvan a sablon, akkor viszonylag könnyebben megy ezeknek az egyszerű alapoknak az elkészítése. Egy váza vagy kancsó elkészítése időigényesebb, összetettebb munkát igényel. Hurkákból rakja össze, fokozatosan felépítve, alakítgat, formáz, amíg el nem éri azt az eredményt, amivel igazán elégedett lesz. Ezzel a munkafázissal még közel sincs kész a mű. Másfél-kéthetes száradás és csiszolás után fazekas kemencében kell kiégetni, hogy tartós és jó minőségű kerámiát tudjanak előállítani.

Régen fa tüzelésű kemencében égettek Erikáék, ma már elektromosat használnak, amihez szintén kell egy kis szakértelem, mert mindennek meg van a maga praktikája. Az égetés folyamata több napot is igénybe vesz, legalább nyolc órát szükséges égetni magas hőfokon, és utána várni néhány napig, hogy a kemencével együtt, fokozatosan hűljön vissza a kerámia tárgy. Csak ezután lehet kivenni a kemencéből, hogy a kiégetett tárgyak feszültségmentesek legyenek, ne repedjenek meg. Az utolsó fázis a festés.

– Egyszerű színező pasztát használunk, amit a falfestékbe kevernek – magyarázza a mázolás fortélyát – ezzel nagyon jó dolgozni, mert gyorsan szárad és nem kenődik el.

Végül egy réteg lakk és hosszú napok után kész is a gyönyörű ajándék vagy használati tárgy, amely majd valakinek a lakását fogja díszíteni.

Kolléganőjével időnként kézműves foglalkozásokat tartanak táborokban, majálison vagy gyermeknapi rendezvényeken. Az érdeklődők megismerhetik ennek az ősi mesterségnek az alapjait és kész hűtőmágnes alapokat festegethetnek ízlésük szerint. Időnként azért még a varrógép is előkerül, de ma már csak a saját maga szórakoztatására varr, kedvelt időtöltése ma már a kerámiázás, ez a munkája, hivatása, hobbija.

Természetesen nyitott minden új kreatív ismeretre! Férje szintén alkotó ember. Festőművész révén a festészet rejtelmeivel ismerteti meg párját, amiben szintén tehetségesnek bizonyul a szorgos tanonc.

Lánya örökölte Erika tehetségét, művészeti iskolában végzi tanulmányait. Egy igazi sikeres, alkotó, kreatív család, akik teljesen azonos hullámhosszon rezegnek, egymás támaszai és büszkék mikor családtagjaikat elismeréssel illetik. Kis lakásuk egy spontán műterem, fazekas és festő műhely egyaránt. Nagy álmuk egy saját kézművesház, bízom benne, hogy sikerül megvalósítaniuk az álmaikat, mert szükség van arra, hogy a jövő nemzedéke megismerje az ősi mesterségek titkait és megőrizzék a hagyományok értékeit. Sokan azt hiszik az álmaik elérhetetlenek. De nem így van, merni kell nagyot álmodni, és ha teszünk érte, akkor bármit elérhetünk az életben. Liga Erikára méltán büszkék szülővárosában az ismerősük, rokonok, barátok. Egy idegen városban olyan maradandót alkotott, amelyre a helyi lakosok is elismeréssel gondolnak, hisz a kerámia műhely mindannyiuk dicsősége.

Minden vég valaminek a kezdete. Ez a kezdet lehet jó vagy rossz is. Rajtunk múlik, hogyan használjuk ki a kényszer adta helyzetet, görcsösen ragaszkodunk a megszokott dolgokhoz, vagy elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy egy új, ismeretlen vállalkozásba kezdjünk. Doroginé Julika elég bátor volt ahhoz, hogy munkahelye elvesztése után – ami sok évig biztos pontot jelentett az életében – egy járatlan ösvényre terelje az életét, és olyan elfoglaltságot találjon saját maga számára, amely örömmel tölti el, és képes kiteljesedni benne. A nyírteleki fiatalasszonyhoz igyekezve azon töprengek, melyik tevékenységéről kérdezzem, hogyan mutassam be? Hisz láttam már gyönyörű tojásokat festeni, papírkosarat fonni, tetoválni, műkörmöt építeni, esküvőn fotózni, üveget festeni, virágdekorációt készíteni és sorolhatnám még, de azt hiszem az a legegyszerűbb, ha úgy fogalmazok mindent meg tud csinálni, amit kézzel meg lehet csinálni, még a képzelet sem szab határt, mivel abból is hatalmas adományban sikerült részesülnie.

Kora esti találkozót beszéltünk meg „akkor jobban tudunk beszélgetni” mondta, de alig érkeztem meg nemsokára befutott egy kedves vendége parafinos kéz és lábápolásra. Így hármasban beszélgettünk. Öröm volt nézni munka közben Julcsit, magabiztos, finom mozdulatait, látni a vendég arcán milyen bizalommal ül a kezei alá, mert tudja, hogy tökéletes munkát fog végezni és közben megbizonyosodtam arról is, nem csak én gondolom azt, hogy arany keze van a 36 éves két gyermekes anyukának.

A szoba ahol hellyel kínál egy rögtönzött szépségstúdió jó néhány kilométerre otthonától, egy szatmári kis faluban az anyósánál. Az ablaknál manikűr asztal ecsetekkel, reszelőkkel, lakkokkal megrakodva, mellette kozmetikai ágy, a polcon tetováló felszerelés és minden más amire csak szüksége lehet az idő alatt míg itt tartózkodik. Időnként itt tölt néhány napot, hogy az itteni rokonok, barátok is megszépüljenek és kipróbálja rajtuk és velük a legújabb kreatív tudományát. Már nem csak Nyírtelken hanem az évek során a szatmári falvakban is kialakult a szép számú csodáló tábora, és szívesen várják bárhol a környéken, hogy az érdeklődők részére kreatív foglalkozásokat tartson.

– Női ruha készítő szerettem volna lenni, de túljelentkezés miatt nem vettek fel arra a szakra – kezdi történetét, miként lett belőle „csodakezű” kreatív alkotó – felajánlottak nekem egy szakmát, a gumiipari feldolgozót, amit elvégeztem és több mint tíz évig dolgoztam a gumigyárban. Közben jöttek a gyerekek, és velük együtt a kreativitás.

– A lányaimmal színeztünk, festettünk,  üvegfestéssel bíbelődtünk, gipsz képeket készítettünk aztán jött, hogy „varrjunk babzsákot, varrjunk kígyót, varrjunk jelmezt” – mesél boldogan azokról az évekről mikor még nem gondolt arra, hogy néhány év múlva a kézügyességét ilyen sikeresen fogja kamatoztatni – itt kiélhettem a varrónői ruha készítős álmomat, amit ugye nem tanultam csak anyukámtól amit ellestem, hasznosítottam.

Miután a munkahelyéről elengedték elkezdte a körmös szakmát. Beiratkozott egy tanfolyamra, ahol az oktatója felfedezte tehetségét, milyen biztos, ügyes keze van, így „bogarat ültetett” a lelkes tanítvány fülébe, mi lenne, ha tetoválna? Párja buzgó támogatása mellett a tetoválás is felkerült a kézműves tevékenységei listájára.

Közben persze folyamatosan készítette a lányainak iskolába, óvodába a dekorációkat, jelmezeket, plakátokat a rendezvényekre, vagy éppen amire szükség volt. A köröm díszítés technikáját felhasználva – először csak saját részre – tojásokat kezdett festeni. De nem egyszerű hímes tojásokat, hanem szemet gyönyörködtető, egyedi, kézzel festett csodákat, melyeknek olyan sikerük van, hogy minden évben már januárban kapja a megrendeléseket a szépérzékkel rendelkező vevőktől.

– Megmondják, milyet szeretnének, én megcsinálom – ad ide néhány darabot, amit kérésemre elhozott megmutatni – tavaly egy nagymama angry birds mintával kérte az unokájának, a kicsi olyan boldogan mondta „mama ilyen nincs senki másnak”. Ez a legnagyobb elismerés, látni az örömöt az emberek arcán. Eredeti célja, hogy legyen egy saját tojásfája, ahogy nő a fa egyre több tojás díszítse a koronát. Az álma megvalósításához elültetett tulipánfa még kicsi ahhoz, hogy a 250 gyönyörűséges darab elférjen rajta, így most még a lakást díszítik a féltett gyöngyszemek.

Nincs két egyforma alkotás a készletben. Hagyományos népi motívumok, kékfestő,pillangó, virág vagy tigris minta, amit csak a képzelet megálmodik, azt Julika megalkotja időt és anyagot nem sajnálva, mert csak a tökéletes  munka a megengedett önmagával szemben, annál alább nem adja.

Büszke arra, hogy a Nyírteleki Városnapok alkalmával felkérték mutassa be ezeket a különleges alkotásokat. Húsvéthoz közeledve pedig intézmények, civil szervezetek keresik meg, tartson kézműves foglalkozásokat az érdeklődők részére. Természetesen szívesen fogadja ezeket a felkéréseket, ugyanis szívügye az önkéntesség.

Néhány éve férjét követve tagja lett a Nyírteleki Polgárőr egyesületnek, ahol szolgálatvezetőként fontos és felelősségteljes munkát végez. A dokumentálás, pályázatírás mellett a járőrözésben is részt vállal, szükség esetén tétovázás nélkül öltözik és indul segíteni a hatóságok munkáját.

 A szintén helyi Civil Centrumban ahol egykor alkalmazásban állt, ugyancsak önkénteskedik. Itt idős és sérült emberek mindennapjait színesíti ötletgazdag programokkal, foglalkozásokkal. Üdvözlőlapokat készítenek, faragják, színezik a képeket, újságpapírból kosárkát készítenek a lényeg, hogy tartalmasan teljen az együtt töltött idő. A mintegy hétezer lelkes település lakosai részére ruhabörzét szervezett és tervezi, hogy a jövőben is rendszeresen rendez hasonló rendezvényeket, mivel nagy sikere volt a résztvevők körében, Őt pedig elégedettség tölti el, hogy másoknak segíthet. 

Az elmúlt évek során elvégzett egy virágkötő tanfolyamot, rendszeresen besegít egy virágüzletben. Dekoratív tortákat süt, először ezt is csak a család részére, de ma már egyre több megrendelés érkezik ezen a vonalon is. Különleges falfestéseivel varázslatos mesebirodalomba röpíti a gyerekeket. Néptánccsoport vezetője volt és persze a népviseletet saját kezűleg varrta meg a táncosok számára. Családi amatőr fotózások olyan jól sikerültek, hogy újabban esküvőkre hívják fényképezni. Pazar hajkölteményeket kreál, verseket ír, hidegtálat készít, csempéz, lambériáz, de az biztos, hogy bármibe kezd csak profi munkát ad ki a kezéből.

– Tizenkét évig voltam minőségellenőr, és ez azt hiszem, ez látszik későbbi munkáimon – magyarázza, miközben kezével gesztikulál, nyomatékot adva szavainak – csak akkor adok ki a kezem közül bármit, ha az legalább 120 százalékos. Meggyőződésem, hogy ez így is van. Volt szerencsém több ízben részt venni a kézműves foglalkozásain, és kicsit irigykedve figyeltem határozott, lendületes mozdulatait, hogy képes egy virágot többször is ugyanúgy megfesteni miközben nekem a virág szirmait sem sikerült hasonlóra pingálni.

Azt mondják minden ember arra született, hogy alkosson és mindenkiben benne is van a képesség, rajtunk múlik, hogyan használjuk fel ezt az adottságot. Doroginé Julika azt gondolom, maximálisan ki használja a képességeit, bár úgy hiszem ahhoz is különleges képesség kell, hogy ilyen nagyszerűen tudja hasznosítani az energiáit. És persze kell egy remek család, akikkel tökéletes harmóniában élnek, akik abszolút támogatják, végtelenül büszkék rá,és ötleteikkel újabbnál – újabb feladatokra inspirálják a vállalkozó szellemű anyukát.

Mert számára így kerek a világ!

*** 
                                                                                                                                                                                   

  Írta: Szilágyi Krisztina

Találjon magának valamilyen hobbit, hogy leküzdje a stresszt, kaptam a tanácsot néhány éve egy vizsgálat során a főorvos asszonytól. Ez az útmutatás gyakran eszembe jut, és most is ezek a szavak motoszkálnak a fejemben, miközben dr. Lukács Edit kardiológus nagyszekeresi otthona felé tartok a hófödte utakon. A lépcsőházba belépve feltűnik egy népi rokka textilgép stílusosan elhelyezve a szobanövények között. A lakás falait impozáns festmények díszítik, a legtöbb alkotás jobb sarkában a „Lukács” kézjegy látható, ami a házigazda alkotó szellemiségére utal. Az orvosi hivatást választó középkorú asszony egész megjelenése, tartása és őszinte, nyílt tekintete határozott, karakán, egyenes ember jellemét tükrözi. A doktornő néhány házi készítésű szőttessel várt rám, ami természetesen az Ő keze munkáját dicséri.

–  Ezeket csináltam régebben – vág rögtön a közepébe a fehérgyarmati kórház elismert szakorvosa – idősebb nénik segítettek felvetni a szálakat, mert az nem egyszerű művelet, így a segítségükkel készítettem néhány faliszőnyeget, rongyszőnyeget, párnahuzatot. A felvetés a szövés legnehezebb része. Nagymamáink idejében minden parasztasszony tudott szőni, de felvetni csak kevesen. Kulcsfontosságú munka volt ez, hiszen ez határozta meg a majdani szőttes minőségét.

– Ezt a szőnyeget nézze meg – mutat egy gyönyörűen kimunkált darabot, ami alighanem az egyik kedvence – Lili néni szórakozott vele, hogy „ne csak úgy legyen már simán”, ezért makramé technikával csomózta a végeit a szőttesnek. A mamák nagyon lelkesen tevékenykedtek. Az idősebb generáció segítségével sikerült elsajátítania talán az egyik legrégebbi népi mesterségnek, a szövésnek a tudományát. A szépkorú nénikék pedig örömüket lelték abban, hogy átadhatták tudásukat és hasznosnak érezhették magukat.

– Mivel nagyon időigényes mesterség, és nem mellesleg sok hely kell hozzá, egy idő után felhagytam ezzel a mesterséggel – legyint mosolyogva – de szeretek mindent kipróbálni.

– Nyíregyházára jártam képzőművészeti középiskolába – kanyarodunk iskolás éveihez – tanácsolták, hogy ezen a pályán haladjak tovább, de én úgy éreztem nincs letisztulva a stílusom – meséli szerényen, mint aki nincs tudatában annak, hogy milyen tehetséggel áldották meg az égiek – na meg jobban érdekelt az emberi test. Így aztán a művészi pálya helyett teljesen más irányba indult el, az orvosi hivatást választva a Debreceni Egyetem orvostanhallgatója lett.

– Évekig nem foglalkoztam semmilyen kreatív tevékenységgel – mesél tovább, miközben félrerakja a népművészeti darabokat – de aztán úgy éreztem valami hiányzik. Szükségem volt valamire, ami ad valami pluszt.

A több mint harminc éve praktizáló főorvos asszony meggyőződése, hogy mindenkinek szüksége van valamilyen hobbira, kedvtelésre, hogy elvonulva a külvilágtól, kikapcsolva az agyat levezesse a mindennapi stresszt. És ha jól sikerül, akkor még örömet is szerez a választott szabadidős tevékenység. A betegeinek is mindig ezt a tanácsot adja, mintegy kiegészítő kezelésként.

– Van, aki azt mondja, ő csiga tésztát szeret készíteni. Akkor csinálja azt, mindegy mivel foglalja el magát, a lényeg, hogy jól érezze magát – mondja mosolyogva. Ha az ember megtalálja azt az elfoglaltságot amiben jókedvét leli, ha megérinti az alkotás öröme,máris szebb a világ körülötte, és boldogabban éli a mindennapjait.

– Mikor még a fiam kicsi volt kötöttem, horgoltam, varrtam – folytatja – akkor még nem voltak színes ágyneműhuzatok, de lehetett kapni anyagot és megvarrtam. Mindig valami újat akarok kipróbálni, valami mást. Kíváncsi voltam milyen lehet vastag cérnából horgolni, gondoltam ne legyen már olyan hagyományos, és nagyon szuper kis terítő lett a végeredmény. Nagyon szeretném még kipróbálni az agyagozást, mázazást de eddig nem volt lehetőségem rá. Örülnék, ha a környéken lenne valahol egy kézművesház, ahol megismerhetnénk ezeket az ősi mesterségeket mint a fazekas mesterség, vagy a textil festés is nagyon érdekes – mondja lelkesen, és közben szinte szárnyal a képzelete mennyi lehetőség rejlik egy ilyen kis vállalkozásban, mennyi új dolgot próbálhatna ki melyre eddig nem volt alkalma. De ami a legközelebb áll hozzá, és ami állandó elfoglaltságot jelent a szabadidejében az a festés. Erről „híres” a környéken és talán még azon is túl a művészet iránt érdeklődők körében. És ahogy minden másban, ebben a témában is szeret megismerni, megpróbálni új, ismeretlen dolgokat. Különböző stílus és irányzat lelhető meg otthonában, akvarell és olajfestmény, tájkép, csendélet vagy éppen absztrakt.
Tagja a Szatmári Alkotók Közösségének, a csoport tagjai festőművészek, rajztanárok és a festészet szerelmesei. Farkas Lajos tanár úr hívó szavára csatlakozott a csoporthoz, és a minden évben megrendezésre kerülő nyári alkotótáborban is nagy örömmel vesz részt, bár sajnálkozva teszi hozzá, hogy elfoglaltsága miatt csak néhány napot tud eltölteni alkotó társai körében. De az a néhány nap is igazi felüdülést, feltöltődést jelent a művészi vénával megáldott barátok között, hiszen mindig remek hangulatban telik az idő. Tanácsokat, kritikát osztogatnak egymás számára, beszélgetnek és közben alkotnak. A művészi közösség munkáiból minden évben kiállítást rendeznek a Fehérgyarmati Városi Galériában, hogy az artisztika kedvelői gyönyörködhessenek a remekművekben, az alkotások felhívják a figyelmet arra, hogy milyen értékes környezetben élünk sokszor észre sem vesszük a hétköznapok csodáit. Csodákat, melyek a hétköznapi ember számára csak egy folyó, templom, vagy egyszerű virágcsokor. Egy művész képes arra, hogy a képeit megpillantva más szemmel tekintsünk az anyatermészetre vagy akár egy jelentéktelen tárgyra.

– Nem szeretem, ha egy festmény fényképszerű, ha valami eszembe jut, gondolkodok rajta, hogy is kellene megcsinálni, milyen technikával? – válaszol a kérdésemre, hogyan jönnek az ötletek, mi inspirálja?

– Látta már a Túrt úgy, mint egy alagutat? Sejtelmesen, ahogy összeborulnak a fák a folyó fölött? – teszi fel a kérdést?

És valóban, ahogy nézem a képet, mintha egy fákkal övezett alagútban evezne a csónakos, a számtalanszor látott Öreg-Túr most „más köntösben” jelenik meg a képzeletemben.

Az az adottság nem adatik meg minden ember számára, hogy az apró dolgok mögött meglássa az értéket, a képeivel pedig természeti élmény átélésére ösztönözze a szemlélőt. Lukács Editnek ez megadatott, bár hangsúlyozza a festészet is csak hobbi számára, nagyon szereti a munkáját, de szeretné ha több időt szentelhetne ennek a szenvedélynek. A stressz, a hétköznapok feszültsége, a félelem, szorongás megbetegít, de küzdeni kell ellenne. A kreativitás nagyon hatékony eszköz a belső egyensúly megteremtéséhez.

*** 
                                                                                                                                                                                   

  Írta: Szilágyi Krisztina

„ A mi utcánk olyan utca, nem is utca csak fél utca” – jutott eszembe Kányádi Sándor néhány sora, ahogy a szatmári kis falu nyúlfarknyi, eső áztatta Magtár utcájába értem. A ház és az udvar ahová siettem arról árulkodik, hogy lakói isteni alkotókészséggel vannak megáldva. Az ablakokat, az ajtót mind saját készítésű díszek szépítik. A mozgáskorlátozottak számára kialakított feljáró azt sugallja, hogy a falak között sérült ember éli a mindennapjait.

Már vártak rám. A 64 éves Varga Andrásné  lánya jött elém, vezet szobáról szobára, és büszkén mutatja az édesanyja keze munkájának nyomát minden helyiségben. Körülnézve Zsuzsika néni kisszekeresi otthonában, nyilvánvalóvá válik, hogy nem csak időtöltésnek, hobbinak tekinti a horgolást, hanem igazi szenvedélyévé lett ez a fajta kézműves tevékenység. Érkezésemkor is éppen horgolt,kicsit remegő kézzel, de annál nagyobb boldogsággal.

– Ötödikesek lehettünk mikor tanakodtunk, “mit csináljunk-mit csináljunk” kitaláltuk, hogy horgolunk – meséli az idősödő asszony – még a horgolótű is beleállt a térdem kalácsába, mert közben játszottunk, vergődtünk – kacag fel és csap egyet a térdére. Piros pozsgás arcán látszik, hogy boldogan emlékszik vissza a gondtalan, önfeledt gyermekkorára.

– Akkor még csak terítőket, inggallérokat készítettünk unaloműzésnek, hogy teljen az idő – folytatta a visszaemlékezést. – Testvérekkel, barátnőkkel összeültünk és közben szórakoztunk. Régen nem úgy volt, mint manapság. Akkor még nem volt TV meg rádió, nekünk ez volt a kikapcsolódás – vonja meg vállát és közben szét tárja két kezét – mégis megvoltunk.

Zsuzsika néni diákévei alatt megtanult keresztszemes, farkasfogas, kalocsai mintát hímezni.

– Abban az időben Túrricsén az iskolában házi feladat volt elkészíteni egy terítőt vagy kispárnahuzatot – marad még mindig a diákéveknél – és szigorúan vissza kellett bontani a napokig készített varrást ha „trehány” munkát adtunk ki a kezünkből. Muszáj volt jól megcsinálni, azt mondják a rest kétszer fárad.

Miközben beszél, hol egy táskában, hol kis tasakban kotorászik  és lassan megtelik az asztalka a saját készítésű fülbevalókkal, nyakláncokkal, gyűrűkkel. Az évek során kiment a divatból a kézimunkálás, az asztalokról, falakról a szekrény aljába kerültek a kivarott terítők, drapériák, párnahuzatok. Lakásdekorációnak modernebb kiegészítőket használtak azok is akik valamikor varrással, horgolással töltötték az estéiket. A kétgyermekes édesanyának is a család és munka mellett egyre kevesebb ideje jutott ilyesmivel  foglalatoskodni, majd egy időre félre is tette a tűt és a cérnát.

– Mikor még a gyermekek kisebbek voltak a téeszben dolgoztam –  fonja tovább élete történetét. – Aztán az egészségi állapotom megromlott, a START Rehabilitációs vállalatnál kezdtem el dolgozni. Hajnalka testvéremmel könyvekkel kereskedtünk, Kriszti lányom volt a sofőr, hárman jártuk az utakat és árultunk.

Miközben beszélgetünk, lánya kisebb-nagyobb dobozokat hoz be a szobába és rakosgatja ki belőlük a szebbnél szebb ajándék tárgyakat, melyeket édesanyja lészített az utóbbi időkben.

– Néhány éve azért kezdtem el megint horgolni, mert parkinsonos lettem – tárja fel életének szomorú fordulatát. – Annyira remegtem, hogy a doktornő nem tudott velem mit kezdeni, három havonta cserélte a gyógyszerem – meséli, és nem lehet nem észrevenni reszketését ahogy igazítja a vázában a borzos krizantém csokrot, ami természetesen horgolással készült. – Azt mondtam, nekem valamit tennem kell, már szégyelltem kimenni az utcára, úgy járt a fejem meg a kezem mint akit a hideg ráz. Akkor kezdtem el horgolni.

– Először terítőket készítettem – árulja el, hogyan választott motívumokat. – Nagyon tetszettek a virágok, de nem tudtam hogyan is kellene hozzá kezdeni. – Újságokat vesz elő a kis asztalról és lapozgat, keresget bennük. – A Startnál egy asszony mondta, hogy ad ö nekem mintát, és hozott is néhány Diana horgolós újságot – adja kezembe a szóban forgó folyóiratokat és mutatja miről beszél.

És el kezdte gyártani a virágokat. Hóvirág, tulipán és sorba minden ami csak megtetszett neki. Elterelődött a figyelme betegségéről, erőt és reményt adott a mindennapokhoz és boldogságot amint elkészült egy-egy darab és örömöt szerezhetett gyermekeinek, unokáinak vagy a kórházi ápolóknak mikor megajándékozta őket vele. A kezelőorvosa is nagyot nézett, amikor legközelebb elment a rendelőbe.

– A doktornő csodálkozva kérdezte, hogy mit csináltam, hogy nem remeg úgy a kezem?

– Horgolok – mondtam

– Hát ez nagyon jó dolog – lepődött meg. Terápiás kezelésnek fogja ajánlani a többi betegnek is, mert azzal, hogy lekötjük a figyelmünket, kordába tudjuk tartani a parkinson kórt. Derűs arccal mondja ezt, szemében mégis könnycseppet látok csillogni ,mikor felidézi a történteket.

– Sajnos sokat vagyok kórházban, de nem adom fel, nem szabad elengedni magunkat, Én a kórházban is dolgozok, horgolós néninek hívnak az ápolók – nevetve áll fel székéből, hajlott derekával, reszkető ujjaival rendezgeti a cérnából készült csodákat.

Csak ámulok és gyönyörködök a szebbnél szebb különböző méretű és formájú angyalkák, karácsonyi és húsvéti dekorációk, szalvéta tartók, váza vagy éppen kínáló tálka láttán.

– Ma már bármit megcsinálok, fülbevalót, nyakláncot, cukortartót, nyuszit – sorolja tovább a repertoárját. – A gyerekek is adják az ötletet, Anita unokámnak még csizmát is horgoltam. Interneten küldik a mintát, de ha valahol valamit meglátok nem hagy nyugodni, addig isztikél míg meg nem csinálom. Rögtön hozzákezdek elkészíteni.

– Krisztikém, hozd csak be a babát – int lányának, aki azonnal indul is a piros ruhába öltöztetett szőke babáért – ez is úgy készült, hogy telefonált Ilona menyem, nézzük meg az internetet, mert küldött valamit! Mondja Kriszti, hogy na, anyu, ez felhívás a keringőre, ezt meg kell csinálni! És megcsináltam!

Közben cukorkával kínálnak, ami ama bizonyos baba ruhácskájának redőibe volt bujtatva – Leültem a gép elé, kiszámoltam a szemeket, lerajzoltam és leírtam a technikáját, mert Én minden darabnak a mintáját leírom egy füzetbe, hogyan is készítettem el. – És veszi is elő a füzetet, magyarázza, hogy kell értelmezni a rajzokat, mikor milyen tűt kell használni.

– Ki tudja, ha az elmém már nem lesz olyan friss, hogy emlékezni tudjak, akkor ez alapján hozzá tudok majd kezdeni egy-egy darabhoz.

A gerinc problémákkal is küzdő néni elmondja, hogy többször is abba kell hagynia a munkát, mert nem tud sokáig egy helyben ülni, de folytatja rendületlenül és kitartóan. És persze nem elég csak meghorgolni, formába kell önteni, hogy az angyalka angyal legyen, a karácsonyfát pedig gömbdísz ékesítse. Cukros vízzel keményíti majd formázza a cérnából készült csodákat.

– Mindenhez meg kell találni a formát, egy kis terítőt például cukros vízbe mártok és rásimítom egy méretben hozzá illő edényre. Mikor megszárad máris egy horgolt kis tálka lesz belőle.

Kriszti lánya leveszi a polcról az éppen keményítés alatt álló dekorációt. Amint befejez egy feladatot, máris hozzá kezd a következő alkotáshoz.

– Van úgy, hogy három fajta minta is meg van kezdve, mikor melyikhez van kedvem azt csinálom. – Szoktam más kézműves dolgokat is készíteni, koszorúkat, asztaldíszeket, egyedül a kosárfonás technikájára nem jöttem még rá, ez a következő feladat!

Látom az arcán az elszántságot, ami azt sejteti, hogy ezt a nem éppen női kezeknek kitalált foglalkozást is előbb vagy utóbb de elsajátítja.

– Muszáj csinálni, mert ha nincs a horgolás és a hit régen kerekesszékben ülök.

Zsuzsika néni akaratereje példa értékű! Küzd hittel, reménységgel és kitartással, mert ahogy mondja „ lehetetlenség nincs csak tehetetlenség”

*** 
                                                                                                                                                                                   

  Írta: Szilágyi Krisztina