Találjon magának valamilyen hobbit, hogy leküzdje a stresszt, kaptam a tanácsot néhány éve egy vizsgálat során a főorvos asszonytól. Ez az útmutatás gyakran eszembe jut, és most is ezek a szavak motoszkálnak a fejemben, miközben dr. Lukács Edit kardiológus nagyszekeresi otthona felé tartok a hófödte utakon. A lépcsőházba belépve feltűnik egy népi rokka textilgép stílusosan elhelyezve a szobanövények között. A lakás falait impozáns festmények díszítik, a legtöbb alkotás jobb sarkában a „Lukács” kézjegy látható, ami a házigazda alkotó szellemiségére utal. Az orvosi hivatást választó középkorú asszony egész megjelenése, tartása és őszinte, nyílt tekintete határozott, karakán, egyenes ember jellemét tükrözi. A doktornő néhány házi készítésű szőttessel várt rám, ami természetesen az Ő keze munkáját dicséri.

–  Ezeket csináltam régebben – vág rögtön a közepébe a fehérgyarmati kórház elismert szakorvosa – idősebb nénik segítettek felvetni a szálakat, mert az nem egyszerű művelet, így a segítségükkel készítettem néhány faliszőnyeget, rongyszőnyeget, párnahuzatot. A felvetés a szövés legnehezebb része. Nagymamáink idejében minden parasztasszony tudott szőni, de felvetni csak kevesen. Kulcsfontosságú munka volt ez, hiszen ez határozta meg a majdani szőttes minőségét.

– Ezt a szőnyeget nézze meg – mutat egy gyönyörűen kimunkált darabot, ami alighanem az egyik kedvence – Lili néni szórakozott vele, hogy „ne csak úgy legyen már simán”, ezért makramé technikával csomózta a végeit a szőttesnek. A mamák nagyon lelkesen tevékenykedtek. Az idősebb generáció segítségével sikerült elsajátítania talán az egyik legrégebbi népi mesterségnek, a szövésnek a tudományát. A szépkorú nénikék pedig örömüket lelték abban, hogy átadhatták tudásukat és hasznosnak érezhették magukat.

– Mivel nagyon időigényes mesterség, és nem mellesleg sok hely kell hozzá, egy idő után felhagytam ezzel a mesterséggel – legyint mosolyogva – de szeretek mindent kipróbálni.

– Nyíregyházára jártam képzőművészeti középiskolába – kanyarodunk iskolás éveihez – tanácsolták, hogy ezen a pályán haladjak tovább, de én úgy éreztem nincs letisztulva a stílusom – meséli szerényen, mint aki nincs tudatában annak, hogy milyen tehetséggel áldották meg az égiek – na meg jobban érdekelt az emberi test. Így aztán a művészi pálya helyett teljesen más irányba indult el, az orvosi hivatást választva a Debreceni Egyetem orvostanhallgatója lett.

– Évekig nem foglalkoztam semmilyen kreatív tevékenységgel – mesél tovább, miközben félrerakja a népművészeti darabokat – de aztán úgy éreztem valami hiányzik. Szükségem volt valamire, ami ad valami pluszt.

A több mint harminc éve praktizáló főorvos asszony meggyőződése, hogy mindenkinek szüksége van valamilyen hobbira, kedvtelésre, hogy elvonulva a külvilágtól, kikapcsolva az agyat levezesse a mindennapi stresszt. És ha jól sikerül, akkor még örömet is szerez a választott szabadidős tevékenység. A betegeinek is mindig ezt a tanácsot adja, mintegy kiegészítő kezelésként.

– Van, aki azt mondja, ő csiga tésztát szeret készíteni. Akkor csinálja azt, mindegy mivel foglalja el magát, a lényeg, hogy jól érezze magát – mondja mosolyogva. Ha az ember megtalálja azt az elfoglaltságot amiben jókedvét leli, ha megérinti az alkotás öröme,máris szebb a világ körülötte, és boldogabban éli a mindennapjait.

– Mikor még a fiam kicsi volt kötöttem, horgoltam, varrtam – folytatja – akkor még nem voltak színes ágyneműhuzatok, de lehetett kapni anyagot és megvarrtam. Mindig valami újat akarok kipróbálni, valami mást. Kíváncsi voltam milyen lehet vastag cérnából horgolni, gondoltam ne legyen már olyan hagyományos, és nagyon szuper kis terítő lett a végeredmény. Nagyon szeretném még kipróbálni az agyagozást, mázazást de eddig nem volt lehetőségem rá. Örülnék, ha a környéken lenne valahol egy kézművesház, ahol megismerhetnénk ezeket az ősi mesterségeket mint a fazekas mesterség, vagy a textil festés is nagyon érdekes – mondja lelkesen, és közben szinte szárnyal a képzelete mennyi lehetőség rejlik egy ilyen kis vállalkozásban, mennyi új dolgot próbálhatna ki melyre eddig nem volt alkalma. De ami a legközelebb áll hozzá, és ami állandó elfoglaltságot jelent a szabadidejében az a festés. Erről „híres” a környéken és talán még azon is túl a művészet iránt érdeklődők körében. És ahogy minden másban, ebben a témában is szeret megismerni, megpróbálni új, ismeretlen dolgokat. Különböző stílus és irányzat lelhető meg otthonában, akvarell és olajfestmény, tájkép, csendélet vagy éppen absztrakt.
Tagja a Szatmári Alkotók Közösségének, a csoport tagjai festőművészek, rajztanárok és a festészet szerelmesei. Farkas Lajos tanár úr hívó szavára csatlakozott a csoporthoz, és a minden évben megrendezésre kerülő nyári alkotótáborban is nagy örömmel vesz részt, bár sajnálkozva teszi hozzá, hogy elfoglaltsága miatt csak néhány napot tud eltölteni alkotó társai körében. De az a néhány nap is igazi felüdülést, feltöltődést jelent a művészi vénával megáldott barátok között, hiszen mindig remek hangulatban telik az idő. Tanácsokat, kritikát osztogatnak egymás számára, beszélgetnek és közben alkotnak. A művészi közösség munkáiból minden évben kiállítást rendeznek a Fehérgyarmati Városi Galériában, hogy az artisztika kedvelői gyönyörködhessenek a remekművekben, az alkotások felhívják a figyelmet arra, hogy milyen értékes környezetben élünk sokszor észre sem vesszük a hétköznapok csodáit. Csodákat, melyek a hétköznapi ember számára csak egy folyó, templom, vagy egyszerű virágcsokor. Egy művész képes arra, hogy a képeit megpillantva más szemmel tekintsünk az anyatermészetre vagy akár egy jelentéktelen tárgyra.

– Nem szeretem, ha egy festmény fényképszerű, ha valami eszembe jut, gondolkodok rajta, hogy is kellene megcsinálni, milyen technikával? – válaszol a kérdésemre, hogyan jönnek az ötletek, mi inspirálja?

– Látta már a Túrt úgy, mint egy alagutat? Sejtelmesen, ahogy összeborulnak a fák a folyó fölött? – teszi fel a kérdést?

És valóban, ahogy nézem a képet, mintha egy fákkal övezett alagútban evezne a csónakos, a számtalanszor látott Öreg-Túr most „más köntösben” jelenik meg a képzeletemben.

Az az adottság nem adatik meg minden ember számára, hogy az apró dolgok mögött meglássa az értéket, a képeivel pedig természeti élmény átélésére ösztönözze a szemlélőt. Lukács Editnek ez megadatott, bár hangsúlyozza a festészet is csak hobbi számára, nagyon szereti a munkáját, de szeretné ha több időt szentelhetne ennek a szenvedélynek. A stressz, a hétköznapok feszültsége, a félelem, szorongás megbetegít, de küzdeni kell ellenne. A kreativitás nagyon hatékony eszköz a belső egyensúly megteremtéséhez.

*** 
                                                                                                                                                                                   

  Írta: Szilágyi Krisztina