Egy év után újra láthatom mit oly rég' elhagytam,

s még most is fáj nagyon. Ezt a szót HAZA,

már ritkán mondom én hisz' csak emléke

ami még enyém.

A távoli harang néma panasza, az én jó apám esdeklő szava.

Mi szívem nyomja… Játszani a hegedűn, minek nincsen húrja.

Érzem, lábam gyökere, ami felszakadt, 

az otthoni földben újra nem tapad.

Emlékkel lesz telve, újra bús szívem.

Lassan, de biztosan el kell döntenem, hol legyen Hazám…

Még, mielőtt anyám újra láthatnám. 

Milyen érzés egy idegen országban, messze szülőhazánktól élni. Milyen az, ha múltunk csak az emlékeinkből kísér, mert nincs gyerekkori barát, szomszéd, akivel felidézhetnénk ifjúságunkat vagy életünk meghatározó pillanatait, színtereit. Milyen vágyakozni szeretteink és az anyaföld után? És hogyan lehet határon túl is magyarnak maradni? Nem tudom. De Kardosné Tünde sorait olvasva átérzem a honvágy keserű ízét, érzem, hogy a világ bármelyik részén is kezd új életet, legbelül akkor is magyar marad a magyar.
A 45 éves asszony párjával néhány éve hagyta itt a szülő földet, hogy szerencsét próbáljanak Angliában és a szerencséjüket meg is találták. De nem csak Anglia az új életük, egy orosz cirkusszal járják Európa városait, de közben hűek maradnak hazájukhoz. Most hosszú hónapok után, néhány napra haza látogatnak az ország keleti csücskében található kisközségbe „Szekeresre” ami egykor a világ közepét jelentette számukra. Kevés kis itthon töltött idejéből szakít rám is időt a sok ismerős, rokonlátogatás között.

Érkezésemkor is épp egy régi kedves barátjával társalognak az ebédlőben, a falakat bekeretezett gobelin, hímzett kézimunka díszíti, ami gyermekkorom hangulatát idézi, mikor még édesanyám is tűvel és cérnával a kezében töltötte az estéit, és velünk is igyekezett megtanítani az akkor még minden nő számára ismert hímzés technikát. A háziasszony miközben kávéval kínál, ifjúságát eleveníti fel.

 – Régen az isk
olában tanították nekünk a varrást háztartási ismeretek órán, de akkor még nem nagyon kötött le, más ismeretek jobban érdekeltek tizenévesen – kacsintva nevet ifjúkora emlékein és könnyed stílusával nekem is mosolyt csal az arcomra.

Később mikor jöttek a gyerekek, újra előkerültek a kézimunka kellékei, és szabadidejében szívesen varrta az asztalterítőket, kispárna huzatokat vagy épp a szép gobelin képeket. Első ránézésre a gobelin hímzés egyszerűnek tűnhet azok számára, akik még nem próbálták, de ennek a varrásnak is meg van a sajátos módszere, vannak olyan területek, kényes pontok, amikre érdemes odafigyelni. Nem mindegy például milyen sorrendben varrjuk a kép különböző területeit, ha nem alkalmazkodunk a megadott mintához, könnyen keletkezhet pontatlanság a kész alkotáson. Az sem mindegy milyen tűt használunk, célszerű hímzőtűt választani. Itt nem soronként, hanem színenként kell haladni, az sem mindegy milyen színnel kezdjük a varrást, ésszerű a sötét színnel indítani, mert a világos elkoszolódik, elcsúnyul a végére. Fontos a cérna minősége is, különböző öltéstechnikákat lehet alkalmazni és még számtalan praktikája van ennek a régmúltra visszatekintő kézműves tevékenységnek. A három gyermekes édesanya szerint ez mégis egyszerű dolog.

– Nagyon sok gobelint varrtam, meg kalocsai mintával vagy keresztszemest is, egyedül horgolni nem tudok – mesél, miközben szemügyre veszem a kivarrott munkáit – egy pulóvert éppen össze tudok horgolni, de például egy terítőt nem tudok elkészíteni, azt nem tanították meg. Ma már nehezebben megy a varrás, szemüveg kell hozzá. Amit még szeretnék megtanulni az a szövés. Van szövőszékem a padláson, meg fogom próbálni – mondja elszántan.

És hogyan lehet külhonban megőrizni magyarságunkat? Tündi egy csöppnyi hazai kultúrát visz a mindennapjaikba. Amikor csak lehetősége adódik, a magyar konyhaművészetével kényezteti munkatársait, akik mindig örömmel fogadják, hisz karakteres, hagyományos ízvilágunk világhírű, a gulyást vagy a marhapörköltet percek alatt eltüntetik a gasztronómia szerelmesei. Olyan sikere van a magyar ízeknek, hogy gondolkodnak rajta, hogy a cirkusz büféjében felkerül az étlapra néhány magyar hagyományos étel is.

Ahogy a gyerekek, cseperedtek, könyvelőként kezdett el dolgozni, majd később a saját lábukra állva, családi vállalkozást indítottak. Zöldségtermeléssel, felvásárlással kezdtek el foglalkozni, mezőgazdasági boltot nyitottak a faluban és zöldség palántával látták el a környéket, amit fóliasátorban maguk neveltek. Így ment ez sok évig, dolgoztak „látástól – vakulásig”, de a gyermekeik érdekében és a biztosabb jövő reményében felkerekedtek és elindultak a nagyvilágba.

– Nem volt egyszerű elmenni, itt hagyni a gyerekeket, és mindent, amit felépítettünk – idézi fel a sorsfordító pillanatot elérzékenyülve.

De szerencsére az idegen közösség rögtön befogadta őket, soha nem éreztette velünk senki, hogy nem tartoznak oda, és segítették a beilleszkedésüket. Lelkiekben mégis nagyon nehéz volt feldolgozni az elválást az otthonuktól, még ha nem is örökre mentek el. Mégis sikerült leküzdenie a nehézségeket, szavakba, versekbe öntötte az érzéseit és szép lassan meg tanulta kezelni az ismeretlen helyzetet. Tollal és papírral a zsebében él és dolgozik, ha jön egy sugallat, rögtön feljegyezze, mert nem lehet “megrendelésre “ írni, mindig a helyzet hozza az ihletet.

– Írországban történt, mikor ott jártunk a cirkusszal, támaszkodtam a korláton, néztem a fákat és akkor csak úgy jöttek a gondolatok – emlékezik a külföldön szerzett első versének történetére.

Merthogy nem akkor írta első verseit. Már gyermekkorában is számtalan vers keletkezett tollából, de mivel környezetében volt, aki haszontalan dolognak tartotta az írást, ezért nem tartott meg belőlük egyet sem. Pedig a gyermekei biztosan szívesen olvasgatnák, fejtegetnék milyen érzések lakoztak egykor édesanyjukban, hisz Tündinek minden egyes költeménye az érzelmeit fejezi ki. Elemezgetve verseit, szinte olvas az ember a fiatalasszony gondolataiban, noha úgy hiszi, ezt csak az gondolja így, aki ismeri őt és az élete történetét, mert tudják, hogy miről ír.

– Mikor azt írom, hogy „Mielőtt anyám újra láthatnám” egy kívülálló azt gondolja, hogy „jaj de jó mész haza anyukádhoz” de aki ismer, az tudja, hogy ez már sajnos lehetetlen – gondol vissza szomorkás tekintettel édesanyjára. Lehet, igaza van. Mert ha kívülálló tekinti a verseit, azt hiheti Tündi búskomor ember, mivel minden verse érzelem dús, szomorkás, szívfacsaró sorokból áll. Viszont aki ismeri, az tudja, hogy egy jópofa, szellemes, szórakoztató egyén. De ahogy minden embernek, neki is vannak szomorú emlékei, félelmei, ő is bizonytalan néha, melyeket úgy küzd le, hogy kiírja magából az érzéseit. De mindennek ellenére elégedett az életével, hiszen ő maga írja a sorsát. 

Írd a sorsodat 

Hidd azt,hogy igaz lesz

minden gondolat, mi agyadban

születik,s szíved elfogad.

Hűvös estéken, az álmod veti ágyad,

pilláid alatt sem repked már a bánat.

A halovány vágyakon,nem lesz színes

festék,az erős akarat tolja csak

előre az emberek testét.

Az első lépést oly nehéz megtenni,

a félelem kenyerét ,könnyeinkkel enni.

Inkább nézz utadon bátran,- csak előre...

hidd el,a honvágy is könnyebb lesz tőle.

Elesni nem szégyen,újra fel kell állni

Nem szabad a vérző sebnek keservesen fájni.

Nézz rá a jelenre!Mit lehet itt tenni?

Az utolsó filléren friss kenyeret venni?

Legyél,Te magad a sorsodnak írója!

Ne hagyd azt soha, hogy más legyen

Bírója! 

(TK 2015)