Szőlőt vacsoráztam, a lugasról lecsípve, azon mosatlanul. Hiba, tudom. Bort iszom és vizet prédikálok…  De én szeretem az ujjaimmal lesimogatni a hamvasságot a feszes szőlőszemekről. Kettőt-hármat bedobok a számba, aztán a hüvelykemmel végigtörlöm a mutogatót meg a mutatót. Ha megmosom a fürtöt, akkor minden szem után nedvesek lesznek az ujjaim, s úgy nem lehet a könyvet lapozni. Ki hogy lazít… Szőlő, lágy kenyér, könyv, doromboló cica az ölben − kicsit szimatol, fintorog, aztán fejlesunyva dagaszt, néha karmol is, és szopizza rajtam a ruhát. Könyv félretol, macska lerak, kézmosás, aztán minden elölről. Oda az illúzió. Cili sosem volt ilyen tolakodó. Ő volt az első jószágunk, még gyerekkoromban. Kendermagos cica volt, vagyis egyszerű cirmos parasztmacska. Törleszkedett, bújt, felült a vállamra, beleszuszogott a nyakamba. Emlékszem, már érett a köszméte, amikor nyoma veszett. Délután még ott tekergőzött a lábam körül, ahogy a kis piros háromlábú széken ültem a bokrok között, két hatalmas karéj zsíros kenyérrel és valamelyik pöttyös vagy csíkos lányregénnyel. Én magam szeltem a kenyeret a kétkilós vekniből, jó kétujjnyira sikeredett, persze nem az én vékonyka ropijaimmal, hanem édesapám férfikezével mérve.

Ó, az a kenyér! A nyál még most is összefut a számban, ha eszembe jut. Középen, a két barázda szélénél kemény volt, ha erősebben megnyomtuk, kicsit arrébb centis darabokban pattantak le a kenyérhéjdarabkák. Megnyálazott mutatóujjal szedegettük fel ezeket a pikkelyeket az abroszról, mind egy szálig. Nem spórolásból, hanem mert annyira finom volt. Leheletnyi vékonyan kentem meg zsírral – Anya szerint csak a konyhaajtóból mutattam meg a kenyérnek a zsíros kést –, kis só a tetejébe, és uzsgyi.

***
Valami csoda folytán galambtojásnyi köszmétéket termettek a bokraink, nem lehetett betelni az ízükkel, akkorák voltak, hogy ketté kellett őket harapni, hogy a kenyérrel együtt beférjenek. És mivel ilyen nagyra nőttek, ritkábban kellett benyúlni a tüskés ágak közé, kevesebbszer kellett megszakítani az olvasást. Egyszerűen nem láttam szükségét, hogy megmossam, soha nem permeteztük semmivel, ha kicsit porosnak éreztem, beletöröltem a szoknyámba. Sőt, úgy gondoltam, a megmosás elveszi az ízét, pontosabban víz íze lesz. De így...   A zöld héj savanykája összekeveredett a fekete magvak édességével és a sós-zsíros kenyér ízzel… Hmmm…Sütött a nap, nem perzselt, csak kellemesen elbágyasztott, Cilit elcsalta egy arra tévedt méhecske − aztán hetekig nem került elő. Kerestük, megsirattuk, lemondtunk róla. Ősszel, répaásás előtt egy hajnalban harmadmagával megjelent az ágyások között. A kis cilók alig tudtak átvergődni a zöld dzsungelen.

***

Majd méteresre megnőtt a répa zöldje, azt hittük, valami csodamagot vettünk a nagyboltban. Olyan termés volt, mint az álom. Nem is tudtuk mihez hasonlítani, akkor még nem ismertük a jégcsapretket. Piros volt, mint a gyerekrajzokon, és édes; nyersen is ettük hetekig. 

Különös év volt 1986, annyi minden történt. Csernobil. Érettségi. Szakítás az első szerelmemmel. Eltűnt, majd megkerült Cilike. Jó termésünk volt azon a nyáron… 

Mondhatni, atomi jó…

*  *  *

Kivel? Kiderül a soron következő kisprózából. Címe: Testem folytatása lettél.  Kérjen értesítést a szerzőtől megjelenés időpontjáról az email címen. Kattintson ide.

Facebookra kiemelendő ajánlás:  Ez a megszagolni-és-rabul-esni illat, amitől az ember abbahagyja az ócska papírok válogatását, s inkább visszabújik az ágyba